„A környezetféltés volt a szíve közepe”

Nem ismertem Pálfy Gusztávot személyesen. Munkássága valódi mélységeiről csak akkor hallottam először, amikor már fél éve halott volt. Özvegyével, Pálfyné Ágival közös barátunk könyvbemutatóján kerültem ismeretségbe. Ez a messzemenőkig agilis és precíz asszony kalauzol most végig bennünket a néhai szobrászművész szülővárosában, Kiskunfélegyházán, ahol megmutatja azokat a Pálfy-alkotásokat, amelyekkel meg kíván ismertetni, majd Kecskeméten zárjuk a napot, ahol öt évtizedig élt és alkotott a férje.

Pálfyné notórius korán kelő, általában reggel intézi a teendőit, szervez és utazik. Reggel fél kilenc múlt, amikor felhív: megérkeztek a félegyházi távolsági autóbusz-állomásra. Mindig többes számot használ, mondom a mellettem ülő fotósnak, aki szinte fel sem ocsúdott az információdömpingből, amelyet a hatvankilenc éves asszony barátságosan rám zúdított.

Pingvintől a legnagyobb magyarig

Riportalanyunk egy családtagja társaságában vár minket. „Szilvi a rokonom, a félegyházi Pálfy-hagyaték gondozója. Halálom után tulajdonosa lesz” – mutatja be a kísérőjét, miközben a Kőfaragók terétől három perc alatt a Platán Utcai Általános Iskolába autózunk. Itt, Pálfy Gusztáv egyik leghíresebb köztéri alkotásánál kezdjük ezt a tulajdonképpen sokállomásos szabad- és beltéri tárlatvezetést. Az iskola melletti árnyas kertben valóban áll egy szobor: pingvin hajol óvón a kicsinyére, aki megpróbálja átkarolni a rövid, úszóhártyás lábát is. „A pihenőkertben felállított kompozíció líraian sugallja a gyöngébb biztonságkeresését, amelyre minden ember vágyik” – állapította meg Urbán Miklósné a Nevezetes épületek, szobrok, emléktáblák, emlékművek Kiskunfélegyházán című, idestova húsz éve megjelent könyvében. A pingvinszoborként ismert alkotás hivatalos neve is ehhez a gondolatisághoz kapcsolódik: Biztonságban.

Pálfyné már korábban többször elmondta, hogy Félegyházán nagyon megbecsülik a város szülöttét, és abból a jelenetből, amely hamarosan a szemünk láttára bontakozik ki, valóban megérthetjük az országosan ismert Pálfy Gusztáv lokális jelentőségét. „Ezt a szobrot Félegyháza megbízásából 1998-ban készítette el. Az akkori polgármesteri hivatal meg az itteni iskolaigazgató, Meizl Ferenc kérése volt” – tudjuk meg a művészfeleségtől. „Ő akart parkot ide, ő alakította ki, benne egy Pálfy-alkotással. Pálfy Gusztáv szülői háza nincs itt, mert az a Kossuth Lajos utcán volt.

Azóta lebontották, a nagyszülők háza viszont itt volt a közelben. Valóban szép gesztus” – folytatja. Amikor emlékeztetem, hogy a Móra Ferenc Közművelődési Egyesület által a férje születésének évfordulójára szervezett tavaszi megemlékezésen újból reflektorfény vetült a szoborra, amelyet a néhai Szórád Péter kecskeméti lokálpatrióta az egyik leghíresebb alkotásának nevezett, Pálfyné mosolyogva bólogat. Híres és népszerű alkotás, nyugtázom a magától értetődőt. „Nagyon-nagyon” – csak ennyit felel, de látom, a fényre sötétedő szemüvege alatt csillog a szeme. Nemcsak az iskola kabalája, hanem a modern természetvédelem jelképe is lehetne a szobor, ragasztom hozzá az alábbi mondatot az előző témához.

Környezetféltők

„A környezetvédelem a férjemnek nagyon nagy vesszőparipája volt, már az első szobraiban megjelent. Sokat jártunk kirándulni, horgászni. Látta, hogy a tavak bajban vannak, kiszáradnak, látta a változásokat, építkezéseket, erdőirtásokat. Főleg az aggasztotta, ahogyan a vasbeton-építkezésekkel szorították ki az erdőket, amelyek évről évre gyérebbek lettek” – részletezi a Pálfy-életműben fellelhető masszív környezettudatos szemléletre vonatkozó kérdésemre. „Mindenben látta a környezetpusztítás veszélyét, ebből gyönyörű sorozata született, a Környezetféltők, amelyet városról városra vittünk, de itt, az iskolában is megrendezte a kiállítást a jövő generációjának.” A szobrászművészt, derül ki a Gondolatok, szobrok, évek című életműalbumából, már a bős–nagymarosi vízlépcső tervezett megépítésekor kipattant vita előtt is hevesen foglalkoztatta a környezetvédelem: a Csukadráma és az Utolsó üzenet a rezervátumból című galvánplasztikák például 1987–88-ban készültek, de az a riasztóan vészterhes jövőkép, amelyet harmincöt éve megjósolt, napjainkban már-már valóság.

A Természetvédelmi Világszövetség tájékoztatása szerint a kihalás fenyegetettségében mintegy negyvenezer faj él, mégsem a jegesmedve, a tobzoska vagy a közönséges cserepesteknős áll a Duna–Tisza közi homokhátság szívében. „Azért nem, mert a pingvineket különösen imádta. Akkoriban, amikor a szobron dolgozott, már az is mutatkozott, hogy ezek is fogynak-pusztulnak. Rengeteg természetfilmet látott a jég rohamos olvadásáról. A pingvin a szíve közepe volt, már csak azért is, mert abban a rideg-hideg fagyos világban felnevelni egy csemetét az anyaság netovábbja.”

Miközben megpihentetem a kezemet az egyes részein már kikopott bronzszobron, Szunyi Anikó, a Platán utcai intézmény vezetője sétál be a parkba. Fotós kollégámmal felváltva nyújtjuk kezünket az igazgató asszonynak, akiről Pálfyné már őszinte tisztelettel elmondta, hogy „rettentő aktívnak, rettentő agilisnak és nagyon kedvesnek” tartja. „Ágika tájékoztatása valóban pontos volt, hiszen Meizl Ferenc igazgató úr, aki iskolánk alapító igazgatója, mindig szívén viselte a helyi értékeket és kapcsolatokat. Mivel városunkban született Pálfy Gusztáv művész úr, neki nagyon fontos volt, hogy az ő alkotásai közül az iskolába vagy annak közelébe kerüljön egy szép szobor” – sorolja lelkesen a tanárnő. „Az anya-gyermek kapcsolatot ábrázoló pingvinpárt a gyermekek miatt választotta, akik valóban nagyon szeretik simogatni, azért ilyen fényes a feje” – árulja el, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a Biztonságban olyan alkotás, amelyet talán nem sértünk meg azzal, ha fogdossuk.

Pálfy elkészítette a pingvin kicsinyített mását is, amely az iskola előterében, a Széchenyi-domborműve mellett található fülkében kapott helyet (egy másik pingvinábrázolása Budapesten, a kispesti temetőben állt, de azt fémtolvajok ellopták). „Büszkén mondhatjuk el, hogy csak a Platán utcai iskolában van három alkotása. Gróf Széchenyi Istvánra azért esett a korábbi igazgatónk választása, mert szerette volna, hogy legyen olyan példaképünk, akit meg lehet ünnepelni. Egy Petőfiről vagy Batthyányról elnevezett iskola eleve a névadóját ünnepli, nekünk is kellett valaki, így választotta Feri bácsi a legnagyobb magyart” – mondja az igazgató, miközben elődje csatlakozik hozzánk. Az 1983–2003 közötti iskolaigazgató, Meizl Ferenc arról beszél, hogy huszonöt évvel ezelőtt még nem volt olyan gyakorlat, hogy ne a hatalom – a pártbizottság, a városvezetés, a tanácselnök – döntsön a város ügyében, ezért Félegyháza rendszerváltás előtti irányítása döbbenten szemlélte a radikálisnak számító módszereit. „Hittem abban, hogy a gyerekeknek nemcsak tantermek kellenek, nemcsak tornaterem, hanem olyan természeti környezet, amelyben ők maguk alkotnak, gondozzák a virágokat, etetik a madarakat. Küldetést éreztem, hogy a természet védelmére alkotómunkát végezzek, ezért hoztam létre ezt a pihenőparkot. A természetszerető és -féltő Pálfy Gusztáv szobrászművész igazi partnerem volt ebben a rá jellemző, nagyon igényes és időtálló szobormunkáival” – folytatja a nyugdíjas igazgató.

Kézfogás a túlvilágról

Óraközi szünetre érkezünk a közeli Dózsa György Általános Iskolába. Világunk, ez a címe annak a szobornak, amely az iskolaudvaron, a bejárati kaputól balra áll. A dombormű alatt dupla dátum: 1980–2005. Pálfyné megörökíti a földgömböt kézfejben tartva ábrázoló munkát. Az újabb filozofikus mélységű szobor előtt azt mondja, nagyon jó lesz a fotó szempontjából, hogy zöld fák állnak és iskolás lányok ülnek a háttérben, mert Pálfy a gondolkodó jövő nemzedéknek tervezett és alkotott. „Azért teszem fel ezeket a közösségi médiába, hogy minél többen lássák azt, amit én látok. A férjem emlékoldalát is naponta ápolom a Facebookon, több mint tizenkétezer követőnk van, de a saját profilomra és a honlapra is kiteszem alkotásait, kitüntetéseit, életének fontosabb állomásait bemutató fotóimat” – közli, majd finoman megérinti a kézfejet. „Csak önnek mondom: ez a mester keze, a saját keze.” Végigtapogatom a munkában megvastagodott ujjakat, amelyeken a köröm húsig el volt kopva, kezemet alulról az övé alá teszem. „Maguk az imént kezet fogtak, én is megfogom” – mondja Pálfyné, és mintha kicsit elérzékenyülne. Habozik, majd elmondja: ez az a kéz, amellyel több mint hatszáz alkotást mintázott a férje, ötven alkotói év alatt. „Ebben az irdatlan fizikai munkában a legnehezebb a mintázás és az öntés utáni cizellálás. Először durva géppel, utána a legfinomabb csiszolóvásznakkal levette a fölösleges anyagot, sorjázott mindent, és így tovább. A keze úgy elhasználódott, hogy a végén nem tudott dolgozni. Megműtötték mind a két kezét, de az ízületek mindig begyulladtak. Dr. Kertész Gábor kézsebész két műtét után már csak annyit mondott neki, hogy »Gusztikám, elhasználtad a kezeid, pihentesd őket!« Ez neki nagyon rosszulesett, de a halála előtt néhány évvel még otthon mintázgatott. A műtermében ott maradt félkészen, ami öntésre vár. Ezeket még ő mintázta meg.”

Újabb állomás következik, Félegyháza központi sugárútján parkolunk le. „Guszti bátyó – így említi a férjét – itt határozta el, hogy képzőművész lesz és Pestre megy” – mondja az özvegy.

„Az ’50-es években itt lakott, az édesapjának műszaki boltja volt. Államosították őket és három napot kaptak, hogy elhagyják a Kossuth Lajos utca 3. alatti épületet. Édesapja kisajátított autóját még húsz évig használta az akkori tanácselnök. Így költöztek Kecskemétre” – mesél tovább, hamarosan újra aláhúzva, hogy a férje a százéves, girbegurba törzsű platánok alatt határozta el, hogy a művészetnek áldozza az életét. Azt is megtudjuk, hogy ez a meditatív szemléletű, hihetetlen maximalizmusigénnyel és roppant munkamorállal felvértezett alkotó abba az egykori Sportgimnáziumba, a mostani Szent Benedek Gimnáziumba járt, ahol ma állandó emlékkiállítása látható. Később tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán és a Képzőművészeti Főiskolán végezte, mesterének azt a Kossuth-díjas Somogyi Józsefet tekintette, akinek az imént robogtunk el a Dózsa-művénél.

A Hősök parkjában Petőfi-szobor, alatta elszáradt koszorú és pókháló. „Mi, félegyháziak Petőfit a szülöttünknek tartjuk, a kiskőrösiek szintén. Ebben nem sikerült megegyezésre jutnunk, de hát az apjának mégiscsak itt volt mészárszéke, ahol most a könyvtár van” – ez már a Pálfy-hagyaték leendő gondozójának hangja. Szilvia nem tudja, mióta áll itt a szobor, de abban biztos, hogy több mint tizenöt éve. Nemcsak ezen, hanem a parkban elhelyezett másik Pálfy-alkotáson, Kossuth Lajos mellszobrán sem szerepel a művész neve vagy a leleplezés dátuma. „Az adatok megtalálhatók a férjem könyvében, azt lapozgassa, ott van abban minden” – ezt már a feleség mondja, aki időközben visszatért a PG becenevű iskolából, ahol a tanintézmény vezetője megengedte, hogy bekukkantsunk egy kicsit. Még ott állunk az ismert történelmi ábrázolások előtt: Petőfi és Kossuth köztéri szobrán is látszik a hagyománytisztelet, de a megformázás lerúgja a tradicionális ábrázolás kereteit, a megszokottnál sokkal élőbbé téve az alanyokat. A magyar történelem kiemelkedő alakjai már-már valóban megfogható, tapintható módon állják az idők próbáját és a természet viszontagságait.

Mi a helyzet a művész nevével, csak én nem láttam rajtuk, térek vissza a kérdésre a technikumban. „Nagyon sok kültéri szobron nincs rajta. Pedig ott voltak, egy-egy kis táblán, csak eltűntek mindenestül, ezt pótolni kellene. Nagy hiányosság” – feleli most Pálfyné. Szerencsés helyzet, hogy itt vagyunk, mert így azt mondhatja: „Ezt majd írja bele a cikkébe!” Az iskolában pont most csöngetnek be, kényelmesen megszemlélhetjük a pompásan megvilágított Kórus című kisplasztikát. Ezt a Pálfy-plasztikákra jellemzően bronzból készített, gondosan sűrített munkát 1999-ben avatták a Kiskunfélegyházi Ifjúsági Vegyes Kar karnagyának és tagjainak tiszteletére, 2017-ben pedig újra. Mostanra, amikor Pálfy egyik legismertebb kisplasztikájává nőtte ki magát, önálló „szentélyben” állították ki a bejárattól nem messze. „Legszívesebben most mindent ilyen lassan forgó kis állványra tennék, mert Pálfy úr – igen, így hivatkozik a néhai férjére – szobrait érdemes minden irányból, elölről-hátulról is alaposan szemügyre venni” – mondja nekünk.

Még két félegyházi alkotás van betervezve a mai vizitbe, pedig akad több is a harmincezres városban. Végül csak eggyel kell beérnünk: a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló 2013-as dombormű a Kiskunfélegyházi József Attila Sportiskolai Általános Iskola utcafronti faláról néz le ránk. Itt tudjuk meg, hogy Pálfy a nagy sikerű ’69-es bemutatkozása után végleg Kecskeméten telepedett le. Az alkotó és a város között egyfajta szimbiózis alakult ki – nemcsak Kiskunfélegyháza, hanem Kecskemét (sőt, a Pálfy-házaspár második „otthona”, Veszprém) esetében is.

Műteremlakást mintáz a sírja

Kecskemét felé vesszük az irányt, ahol szintén több köztéri alkotás vár ránk. Legelőször Pálfy Gusztávnak a Kecskeméti Köztemetőben álló márványsírtömbjénél állunk meg. A néhai szobrászművész a város életének jelentős alakítói – polgármesterek, oktatók, művészek – között nyugszik. Sírköve annak a háznak a formáját mintázza, amelyben egy életen keresztül dolgozott, hátoldalán két ismert ábrázolása és a feleség természetfotójának sziluettje. Innen megyünk tovább – Kada Elek, Kecskemét aranykori polgármesterének a gyönyörűen felújított kecskeméti Városháza díszkertjében álló mellszobra és a Farkas Gábor építésszel közösen megálmodott Címerdomb érintésével – abba a műteremlakásba, ahol ez a rendhagyóan gazdag életmű megszületett.

A Kerényi József Péter Kossuth-díjas építész által tervezett épületben még ma is vésők, agyagok, félbehagyott szobrok várják a művészt. A fenti galériában úgy áll előttünk Ádám és Éva, mint még soha nem láthattuk, de itt vannak például a bulgáriai Nemzetközi Humor és Szatíra Biennálé díjnyertes groteszkjei is. „Szent István királyunk és Gizella királynénk szobra nemrégen érkezett haza Veszprémből, a 30. Gizella-napok megnyitóját ékesítették” – tudjuk meg a feleségtől, akit már nem szeretnénk sokáig feltartani. „A férjem egy nagyon tehetséges, igazán lelkiismeretes, nagy munkabírású és fantasztikusan kitartó művész volt. Egész életét az alkotómunkának szentelte. Ezt mutatják a szobrai is, amelyek közül nagyjából fél tucat köztérit vagy intézménybelit kerestünk fel a mai napon” – summázza az egykori múzsa, aki éppen egy őt ábrázoló szobor mellett áll. „A maximalizmust viszem tovább a hagyaték gondozásában és az emléke ápolásban is.”

Megannyi alkotással – régiekkel és újabbakkal, kicsikkel és nagyokkal – találkozunk, miközben kifelé sétálunk a kecskeméti „alkotóvárból”. Meg kellene állni, kézbe tartani mindegyiket, egytől egyig. A lírait, az erotikust, a groteszket, a domborművet is. A 2021 novemberében, hetvenkilenc évesen elhunyt Pálfy Gusztávnak szerencsére nemcsak a munkássága, hanem a szemlélete is tovább él. Kisplasztikában megfogalmazott üzeneteiért bármikor szívesen visszatérnénk ide, hiszen ezek valóban korszakokról mesélnek.