Az online oktatás egy középiskolás szemével

Amikor a legelső hétfőn felébredtem, és még félálomban, gondolkodás nélkül bekapcsoltam a telefonomat, kissé frászt kaptam. Megállás nélkül villogtak az új üzenetek: EduPage, Messenger, Gmail, csináljunk magunknak Microsoft Teams fiókot, jelentkezzünk be a Vocabee nyelvtanulós weboldalra is. Természetesen eddig is igénybe vettünk különböző technikai eszközöket és platformokat a tanórákon, de nem ilyen szinten, úgy gondolom, hogy (ami Szlovákiát illeti) erre nem lehetett felkészülni, mindannyian mély vízbe lettünk dobva, nemcsak a diákok, hanem a tanárok is.

Van hová fejlődnünk

Azt hiszem, hogy az egyik átka és áldása az ellenőrizetlenség volt. Nekünk, középiskolásoknak sokkal inkább a saját felelősségünk a tanulás, a szüleinknek már nincs olyan aktív szerepük az órákra való felkészülésünkben. Ami a házi feladatokat illeti, minden nagyjából ugyanolyan volt, mint a karantén előtt. Egészen más volt a helyzet a tananyag elsajátításával. Ebben nyilvánvalóan különböznek a tapasztalataink, hiszen voltak olyan iskolák, ahol mindennap online órákat tartottak, mi viszont megkaptuk az anyagot és ránk volt bízva, hogy foglalkozzunk vele. A fő problémám ezzel az – és azt hiszem, nem voltam vele egyedül –, hogy néha irtózatosan nehéz volt rávenni magam, hogy figyelmesen olvassak, és úgy jegyzeteltem, hogy oda sem figyeltem, mit írok. Az iskolában jobban rá voltunk kényszerítve, hogy figyeljünk, néhány dolgot akaratlanul is megjegyeztünk. Ezzel senkit sem akarok hibáztatni, csak szerintem nekünk még szükségünk van néha-néha egy erőteljes lökésre ahhoz, hogy munkához lássunk, hiszen fiatalok vagyunk, lusták, és vagy a felszínen, vagy felszín alatt – de valahol – él bennünk az a romantikus (és irreális) vágy, hogy gyakorlatilag csak azt csináljuk, ami igazán érdekel, amit igazán szeretünk. Kötelességtudatból még van hová fejlődnünk.

Az online oktatás tehát hatásos önfegyelempróba volt: kiderült, mennyire vagyunk képesek helyesen beosztani az időnket, mennyire tudunk kitartóan dolgozni úgy, hogy nem nehezedik ránk olyan nagy külső nyomás, mert hiába voltak határidők meg dorgáló üzenetek a tanároktól, valahogy mégsem hatott ugyanúgy, és végül, de nem utolsósorban, hogy mennyire vagyunk becsületesek – lemásoljuk a leckét másokról, vagy magunk szenvedünk vele. Igen. Azt hiszem, mindegyik tanár tisztában volt vele, hogy nem mindig és nem mindenki dolgozott önállóan – az iskolában ez már csak így van, online oktatás ide vagy oda. Most még könnyebb volt csalni. Voltak, akik szemet hunytak, de hallottam például olyan történeteket is, hogy videochatelni kellett a tanárral dolgozatírás közben, előtte pedig alaposan megmutatni a kamerának az egész szobát, különös tekintettel az íróasztalra. Érthető, hogy szerették volna, ha tisztességesen dolgozunk, hiszen, hogyha másról másolunk, olyan érzésük lehet, hogy hiába fektettek ennyi időt a tananyag átadásába, a feladatok elkészítésébe. És itt előjön a rengeteget szajkózott mondás is: Nem az iskolának tanultok, hanem magatoknak. Bele lehet ebbe kötni, de azért ismerjük el, van benne igazság. Mindenre, amit elsajátítunk, nekünk lesz (vagy nem lesz) szükségünk később, és meg fogjuk érezni a következményeit az online oktatásos teljesítményünknek. Még a legbecsületesebbeknek és legszorgalmasabbaknak is lesznek hiányosságaik, mert nem ezt a rendszert szoktuk meg, nem ezt a számonkérési fajtát.

Robotok lettünk

Kijelenthetem, hogy a karantén alatt többet foglalkoztam az iskolai dolgokkal, mint ezelőtt valaha, előfordult, hogy egyes tanárok most akarták behozni a lemaradást, és jóval nagyobb mennyiségű házi feladatot kaptunk, mert még részletesebben be kellett számolniuk nekik is a teljesítményünkről. Ez nem azt jelenti, hogy több mindent is tanultam meg, vagy hogy sokat fejlődtem valamelyik tantárgyból. Inkább ellenkezőleg. Mint említettem, a csekély motiváció és a kimerültség miatt robotok lettünk, kikapcsoltuk az agyunkat, még inkább arra fókuszáltunk, hogy csak legyünk végre túl rajta, ha tehettük, a könnyebb utat választottuk. Kiveszett belőlünk még az a kicsi bizonyítani akarás is, unottan vártuk, hogy elkezdhessük a dolgozatot, és lazán összetippeltük a válaszokat.

Egész nap a képernyő előtt ültünk, és amikor végre végeztünk a tanulással, akkor is gyakran ott ragadtunk sorozatok, videók vagy valamilyen közösségimédia-oldal előtt, mert túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármi mást is csináljunk. Beszippantott az online világ és nagyon-nagyon nehéz volt szabadulnom tőle. Szerintem ez az egész nem tett túl jót sem a fizikai, sem a lelki egészségünknek.

Amit nem helyettesít a videochat

A másik hasonlóan lehangoló dolog a személytelenség volt. Bizonyos szempontból összehozta az osztályunkat az online oktatás, együtt izgultunk felmérők és feleltetések előtt, más szempontból viszont az eltávolodás, elidegenedés folyamata is elindult. Minden úgy maradt, ahogy volt, gyakorlatilag. Akik eddig jóban voltak, ezután is kommunikáltak, de mivel nem voltunk fizikailag jelen az osztályban, nem erősödött a közösség. Mindvégig kapcsolatban voltunk, mégis úgy érzem/úgy érezzük, majdnem négy hónap kimaradt az osztály életéből, mert sok minden van, amit nem tud helyettesíteni a videochat meg az „írogatás”.

Emellett gyakoriak voltak a félreértések a tanárokkal – hiszen szóban sokkal egyszerűbb és természetesebb megbeszélni bizonyos dolgokat. És persze jelen voltak a szokásos technikai problémák is. Nem ment az internet, nem tudtuk feltölteni a tananyagot az EduPage-re, mert folyton összeomlott, nem engedett be a Microsoft Teams, véletlenül kiléptünk a dolgozatból… Ezek az apróságok rabolták a türelmünket és az időnket.

Unalom, unalom, unalom

Természetesen megvoltak ennek az időszaknak az előnyei is. Mivel minden hétfőn megkaptuk az arra a hétre való tananyagot és feladatokat, így mi magunk oszthattuk be az időnket, alakíthattuk ki a nekünk legmegfelelőbb napirendet. Akkor keltünk fel, amikor csak szerettünk volna – ennek mondjuk megvolt a negatív oldala is, hiszen hogyha túl sokáig aludtunk, akkor estig elhúzódott a tanulás. De mégis, úgy éreztük, hogy a magunk urai vagyunk, és már-már elégedetten ültünk az ágyunkban kényelmesen beburkolózva, kajával a kezünkben, hogy elkezdődjön az informatikaóránk. Nem kellett utazni, sőt még csak ki se kellett tenni a lábunkat a házból, nem stresszeltünk azon, hogy mégis mit vegyünk fel, sőt egy ideig még a hajmosást és a borotválkozást is elhanyagolhattuk. Szóval azt kell mondanom, az online oktatásban az volt a legjobb, hogy otthonról zajlott – sok fáradságtól szabadított ez meg bennünket… egy idő után viszont az unalom elsődleges forrása lett.

Nagyon sok mindentől függ, hogyan éltük meg ezt a négy hónapot. Az egyik faktor például az, hogy milyen tanulási technikát részesítünk előnyben. Rengetegen vannak, akik hallás után jegyzik meg a legkönnyebben a dolgokat, magukba szívják a tudást az órákon – ők például hátránnyal indulnak egy olyan rendszerben, ahol nincsenek online órák. Szerintem nagyon fontos, hogy észrevegyük a különbségeinket, preferenciáinkat, hogy megértsük, mindenkinek más az erőssége, máshogy működünk, és ez alapján egy olyan (oktatási) rendszert építsünk ki, amely többé-kevésbé mindenkinek kedvez. Az online oktatás még inkább ráébresztett, hogy a kulcs az egyensúly és a sokrétűség. Több fajta feladattípusra, számonkérési formára, tananyag-átadási módszerre van szükségünk, egyrészt, hogy mindenkinek legyen sikerélménye, másrészt, hogy fejlődjünk abban, amiben gyengébbek vagyunk. Csoport- és egyéni munka, gyakorlati és elméleti tudás, kreatív és tradicionális feladatok, feleltetés és dolgozatírás, prezentációk és írásbeli projektek… Ugyanez vonatkozik a hagyományos és a modern technikai eszközökkel történő oktatásra is. Az utóbbi mostanában virágkorát éli, rengeteg a lelkes, újítani vágyó pedagógus, de nem kell csakazértis kizárólag digitális platformokat használni. Nem hiszem, hogy van non plus ultra, mind a kettőnek megvannak a maga előnyei, együtt működnek igazán.

Az ember társas lény

Nagy megnyugvás, hogyha például ne adjʼ Isten ismét hasonló helyzetbe kerülünk, van egy többé-kevésbé működő alternatíva, de nem szívesen állnék át hosszútávon vagy akár örökre erre a rendszerre. Pedig még az is előfordulhat. A cégek a karantén alatt meglátták a home office-ban rejlő lehetőségeket, a jövőben egyre többen fognak már szinte csak otthonról dolgozni. Kényelmesnek kényelmes, de könnyen elveszíthetjük azt a jótékony rutint, a napok összefolynak, nem tudjuk elválasztani a munkát a szabadidőtől. Nem is beszélve arról, hogy az ember társas lény. Bár különböző gyakorisággal és különböző intenzitással igényeljük a szocializálódást, alapvetően mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy közösségben legyünk, hogy új embereket ismerjünk meg, hogy egy kicsit mások szemén keresztül lássuk a világot.

Benyovszky Adél, az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium másodikos tanulója

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene