Egy történelmi trauma nem múlik el az első nemzedékkel. Emlékezete továbbhagyományozódik: a következő generáció, majd az azutáni is részesül belőle. Az elaboráció, vagyis a trauma pszichológiai értelemben vett feldolgozása egy társadalomban és a kultúrában mindig folytatólagos.
Öröktől fogva igaz tétel az, hogy a valóságot az ember elbeszéléseket alkotva értelmezi, egyfajta narratívát alakít, mellyel képessé válik arra, hogy érzelmileg feldolgozza azt. És – bár a mai észveszejtő sebességű életünkben alig szakítunk időt rá – déd- és nagyszüleink történetei ma is léteznek a családokban.
A generációk sorában a változások természetesek. Változhatnak a kulturális és társadalmi szokások, a szülői viselkedés tipikus jegyei, a családi rendszer jellemzői. Van, ami mindenképpen egyedi minden esetben, ez nyilván a személyiségfejlődés és a család transzgenerációs működése.
A transzgenerációs elmélet azt írja le – és mint ilyen nyilván kölcsönhatásban áll a mindenkori kortárs kultúrával is –, hogy a szülők nemzedéke „áttanít” valamennyit a saját érzelmi tapasztalataiból, hiszen saját lelki apparátusával reagálja le gyermeke pszichés reakcióit és kíséri végig annak személyiségfejlődését. Ahogy Otto F. Kernberg mondja: a kortárs kultúra elég meghatározó az emberi kapcsolatok terén, mert a társadalmi hatások leérnek a családi működésekig, és előbb-utóbb módosítani kezdik őket.
Egy család történelmi emlékeit a megosztás révén vesszük birtokba, vagyis ha mesélnek róla. Így változtatjuk és tesszük bensővé, személyessé ezeket az együttes élményeket, legyenek azok magánéletiek vagy historikusak. Érzelmileg ebben a folyamatban – mikor például nagyapánkat hallgatjuk – az elbeszélés aktusa és a narratívum szerkesztése olykor a kudarcok, fájdalmas tapasztalatok pszichés feldolgozásának egy módja is lehet.
A csoport múltja
Pataki Ferenc szociálpszichológus szerint: „a kollektív emlékezet szókapcsolat félrevezető lehet, hiszen arra látszik utalni, hogy sajátos »kollektív szubjektumot« kell elképzelnünk az effajta emlékezés alanyaként. A »kollektív« szó ebben az esetben pusztán arra utal, hogy kisebb vagy nagyobb számosságú egyén egyazon eseményt él át s rögzít emlékezetében. Ilyenformán »együttes élmény« részesévé válik: élményközösség kapcsolja őket össze. Maga az élmény azonban mindig a közösség tagjainak tudat- és érzésvilágában képeződik le (reprezentálódik), s közös történetük epizódjává válik. Az »együttes élmény« a csoporttöbblet sajátos és számos következménnyel járó változata.” Nyilván a történelem bizonyos eseményei, traumái és a rájuk való emlékezésünk egyéni és csoportszinten is értelmezhető. És bár különös lehet, hogy akár egyéni elmesélésekről, akár csoportszintű kommunikációról beszéljünk is, ugyanaz a hatás érvényesülhet, mégis így van.
A tanulmányban idézi Ottlik Gézától az Iskola a határon sorait: „Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást: elmesélte... Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog... a lehető legszabatosabban, a valósághoz teljesen híven foglalta szavakba a történteket. Talán épp az volt a titka, hogy a teljes és hű valóságot mondta el.” Tehát az elbeszélés, a narráció a maga eredeti funkciói – a csoportfenntartás és az identitásképzés – mellett különös mentálhigiéniai, olykor egyenesen katartikus rendeltetést is teljesíthet. Vajon miért is térünk vissza újra és újra a nemzeti történelem tragikus eseményeinek felidézéséhez? A gyász óráiban miért emlegetjük az eltávozottakhoz fűződő történeteinket? Alighanem szükségünk van a racionálisan tudomásul nem vehető esemény érzelmi feldolgozására és történetté enyhült elraktározására.
A 21. század és a múlttal kapcsolatos érzelmek
Ma, amikor az egyik legerősebb megatrend a gyorsulás, elég nehéz helyzetben vagyunk, ha a csoportidentitás és valahová tartozás kérdéseit, a múlt sérelmeinek a feldolgozását vagy a jelen megélésének optimális sebességét boncolgatjuk. Az információtechnológia elhozta a villámgyors kommunikáció lehetőségét, a könnyű elérést és az érzelmi szükségletkielégítés azonnaliságát. Ennek értelmében nem csodálkozhatunk, hogy a mai elbeszélések és csoportidentitást meghatározó narrációk tudományos józansága mellett egyre nagyobb számban jelennek meg „önjelölt” narrátorok, történelemértelmezők, akik azonban, minthogy nem a szaktudás adja nekik a lendületet az írásban, leginkább felkorbácsoló, indulatvezérelt mondatokkal élhetnek. De nemcsak az a probléma, hogy ők írnak, hanem az is, hogy mások meg olvassák.
Az internet valójában olyan projektív piactérként is értelmezhető, ahol most összetalálkoznak olyan emberek, akik egyébként talán sosem ismerték volna egymást. Így tágult ki a lehetőségek tárháza, hogy már nemcsak az írástudók írnak, hanem az amatőrök is. Andrew Keen már évekkel ezelőtt leírta a „Szent Amatőrök kultuszát”, mely elméletben szerinte a szakmaiságot felváltja egy olyan jellemző, amelyben nem feltétel már a tudás, csak a közlésvágy. Azonban nem mindegy, hogy kollektív identitásunkkal kapcsolatos gondolatainkat és érzelmeinket milyen írásokkal támogatjuk meg. Ez már nem a családi történetek és felmenők tapasztalatainak a bensőséges megosztása, mely alkalmat adna arra is, hogy az érzelmek megnyugodhassanak. Az „amatőr” sorokban bujkáló indulatok ezt nem teszik lehetővé, épp ellenkezőleg, eltávolítanak ettől, és megtartanak egy felborzolt kedélyállapotban.
A felelősségvállalás, önmagunk hibáinak elismerése, az önreflexió és önkritika nem kifejezetten divatos tulajdonságok manapság. Az emberek sokkal hamarabb kapaszkodnak valamilyen önigazolásba, mint régen. Olykor már apróságok is kiválthatnak olyan intenzív védekezést, amely ezt jelzi; általánosan mondhatjuk, hogy csökkenőben az empátia szintje...
Arra a kérdésre, hogy miért, nem könnyű válaszolni, mert nyilván társadalmi, szociológiai és pszichológiai okai egyaránt vannak. Van, aki már az utcán sem szívesen sétál, mert a szembejövők arcán látható érzelmek is kiábrándítók, mások tartózkodnak a csoportos összejövetelektől, mert nincsenek már őszinte szavak. Mindenki másképp kezeli saját eszközeivel az életét, amiben természetes cél volna, hogy elég jól érezhesse magát. A hétköznapi életben ezért jóval bölcsebb egy olyan szintre törekedni, ahol érzelmi és értelmi eszközeinkkel kezelni tudjuk a helyzeteinket, kapcsolatainkat. Amikor azt érezzük, hogy a „többiek” ilyenek és olyanok, ne felejtsük el: ehhez mi is hozzátesszük a magunkét, bármennyire jólesik is azt gondolni, hogy ártatlan szereplői vagyunk egy kiszámíthatatlan történetnek. Amikor a történelmi múlt egy eseménye épp elég ahhoz, hogy indulatokat, szorongást, szomorúságot érezzünk, akkor volna a legnagyobb szükség arra, hogy belső előállítású nyugalmunk legyen. A helyzet és érzelmek feletti kontroll megtartása nem könnyű, olykor az említése is kiábrándítóan reálisnak hangozhat, mégis ez az egyetlen lehetőség arra, hogy képesek legyünk alkalmazkodni a valóban nehezen kiszámítható vagy kiszámíthatatlan dolgokhoz.
Mit kezdhetünk tehát?
Jan Assmann német ókortudós emlékezetkoncepciója megkülönböztet egymástól hideg és forró emlékezetet. Forrónak definiálja azt, melyben megvan még a múlt vitalitása, vagyis még közvetlenül formálja a jelenbeli életet. Ha a múlt átkerült a hideg emlékezet tartományába, ezzel elveszti napi aktualitását, vagyis kulturális ábrázolássá és problémává szelídül. E mellett a két kategória mellett megkülönbözteti azt az időbeliséget is, mely elválasztja a szóbeli, átélői tapasztalatok átadását a kulturális emlékezettől, melyben tudományos és művészeti reprezentáció adhat hírt úgy, mint valami távoli és elvont dologról.
A traumatikus történelmi események feldolgozásában tehát nem lesz mindegy, hogy felmenőink mesélnek, avagy már csak könyvekben olvashatunk róluk. A 20. század némely eseménye – a történészek szerint – olykor megreked egy olyan ponton, ahol a jelen levő kulturális emlékezet mellett még a szóbeli átélés narratívája is hat.
A tudósok is arra figyelmeztetnek, hogy a „mindenki a maga történésze” elv jegyében ma már nincs semmilyen gátja annak, hogy bárki a maga történelemváltozatát hangoztassa, és tegye ezt akként, hogy hiteles, a történészek történelménél igazabb történelemként hivatkozik rá. Így lélektani értelemben a múlttal kapcsolatos érzelmeink feldolgozásához saját bölcsességünk, nyugalmunk kell. A sérelmek traumáinak feldolgozása nem egyszerű érzelmi folyamat. Ám minden esetben jó, ha megpróbálunk nem elsodródni az indulatokban, mert az bizonyosan megfoszt bennünket a józan ész szabályaitól, és átterel egy olyan tartományba, ahol önkéntelenül is sodródni kezdünk.
Tari Annamária pszichoanalitikus
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.