Miért éppen Hlinka?

Amióta a Főrévi út mellett lakunk, gyakran sétálok át azon a parkon, amely a Herlianska nevű villamosmegállóhoz és a Štrkoveci-tóhoz vezet. Andrej Hlinkáról nevezték el ezt a parkot, a kellős közepén ott van egy, a fejét ábrázoló bronzszobor, amelyet 2007-ben emeltek, fekete talapzatán a szokásos jelszavak (az Istenért és a hazáért, stb.). A szlovák nemzet atyjának gigantikus feje körül általában kisgyerekek szaladgálnak, a szüleik valószínűleg a Hlinka-kultusz buzgó gyakorlása helyett inkább azzal vannak elfoglalva, hogy ne vesszék őket szem elől. Igazából kellemes hely, kocogókkal, sétálókkal, arra való, hogy élvezzék.
Mégis, az elejétől fogva gyanakodva figyelem ezt a nagy bronzfejet. Amióta nemrég elolvastam Zoltán Gábor Szomszéd című esszékötetét, úgy érzem, ez a gyanakvás nemcsak az enyém, hanem a része valaminek, amit mások is éreznek. Zoltán Gábor két évvel ezelőtt írt egy Orgia című regényt a budapesti XII. kerületi nyilasok 1944 és 1945 fordulóján történt kegyetlenkedéseiről. Nem finomkodott, anatómiai pontossággal ábrázolt minden borzalmat, amelyet a náci terroristák saját polgártársaikon elkövettek. A Szomszéd című esszékötet ennek a regénynek a folytatása, amelyben szinte házról házra végigjárjuk a szerző lakhelyét, a budapesti Városmajort és környékét, ahol a vérengzések történtek. Zoltán Gábor bőven kitér arra is, hogy ezt a környéket azért nem érzi ma sem biztonságosnak, mert számos, a közelmúltban elhelyezett-kinyilvánított jel, szimbólum, gesztus utal rá finomabban vagy durvábban, hogy a hetvenegynéhány éve zajlott bűncselekményeket a helyiek jelentős része máig nem tartja szégyenletesnek. Épp ellenkezőleg. A közismerten a nyilasokhoz tartozó környékbeliek még a kilencvenes években is közéleti funkciókat kaphattak, a második világháború áldozatainak pedig épp egy monumentális Turul-szobor képében állított emléket a kerület. Persze, mondhatjuk, a szerencsétlen turulmadár nem tehet semmiről.
Ahogy Andrej Hlinka sem tehet arról, hogy a halála után az ő nevét vette fel a terrorszervezet, amely szlovák állampolgárok tízezreit küldte a halálba.
Csehszlovákia közben épp százéves lett, és ugyan Csehszlovákia már nincs, a száz év kisebbségeinek egy része még itt van.
A századik évforduló kapcsán megint előkerült a korabeli személyiségek mai megítélésének kérdése. Például hogy Pozsonyban egyetlen utcát vagy teret sem neveztek el Tomáš Garrigue Masarykról, de például arról a Milan Hodžáról sem, aki első szlovákként volt a közös állam miniszterelnöke. Ők ma Szlovákiában túlságosan demokratának számítanak, vagy mi. Ellenben Hlinka egyre divatosabb. Persze, voltak idők, amikor Hlinkát durván démonizálták, a szocializmus után pedig alighanem sokan akarták őt rehabilitálni. Mostanra egész jól sikerült. Hlinka ugyan meghalt 1938-ban, így nem érhette meg, amikor a róla elnevezett párt Hitler halálos ölelésébe vezette az országot, a róla elnevezett terrorszervezet pedig rettegésben tartotta a lakosságot (illetve annak egy részét), ám azért a kérdés nem ennyire egyszerű. Hlinka pártja vezetőjének a halála után nagyon gyorsan radikalizálódott, de az örökébe lépő Jozef Tisóval már élete folyamán jó kapcsolata volt, kölcsönösen tisztelték egymást. Persze, mondhatjuk, még ez sem elég ahhoz, hogy minden érdemét megvonjuk tőle. Kérdés, hogy a jó megoldás épp az-e, hogy dicsőíteni kezdjük.
Mármint hogy valakik dicsőíteni kezdjék. Nekem eszembe sem jut dicsőíteni, csak elmegyek a nagy bronzfej mellett, amikor be kell villamosoznom a városba, vagy futni indulok a Štrkovec köré. Nem növeli a komfortérzetemet ez a szobor. A gyerekek, akik ott játszadoznak a hatalmas fej körül, egy nap talán rákérdeznek a szüleiknél, ki ez a bácsi, akinek a fejét idetették. Vajon mit válaszolnak nekik a szüleik? Nem biztos, hogy elmagyarázzák, hogy ez a bácsi nem gyilkoltatta ugyan meg a polgártársait, de az ő követői már igen. Nem biztos, hogy elmagyarázzák, hogy akik ezt a szobrot emelték, elfelejtették odaírni, hogyan éltek vissza ennek a bácsinak a nevével a halála után. Nem biztos, hogy elmagyarázzák, hogy akik ezt a szobrot emelték, mintha arra is utalnának kicsit, az utókor ne tegyen fel kérdéseket erről a bácsiról, csak tisztelje. Aki ugyanis túl sokat kérdez, az már gyanús.
Azt nem tudom, mi minden zajlott ezen a környéken hetvenegynéhány évvel ezelőtt. Talán utána kellene járni egyszer. Ami viszont biztos, hogy most sokféle ember él errefelé, és nem mindenki óhajt a harmincas évek szlovák nemzeteszményének árnyékában létezni. Persze, biztosan vannak (gondolok vissza Zoltán Gábor Szomszédjára), akiknek megfelel ez az állapot – hogy nem mindenki érzi magát biztonságban. Hogy ott a nagy fekete fej, amely figyelmeztet: a nemzet nevében itt még bárkit bármikor elő lehet venni.

Így vágunk neki a második évszázadnak.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!