A csend fala

2016 áprilisában súlyos sztrókkal került kórházba, agyvérzése a beszédkészségétől fosztotta meg. Az azóta eltelt több mint két év alatt egyetlen hivatalos hír jelent meg róla. Hogy felmondott a Katona József Színházban. Egészségi állapotáról sem ő, sem más nem beszélt.

Hónapokkal ezelőtt, egy színházi bemutatón találkoztam vele. Addig nem is nagyon mutatkozott a nyilvánosság előtt. Budai lakása környékén egyszer kutyasétáltatás közben kapták kameravégre, de akkor is csak egy rövid pillanatra. Maradtak az innen-onnan csordogáló hírek. „Lassan gyógyul.” „Sosem lesz már az, aki volt.” „Lábadozik.” „Megszólalt.” „Nehezen illeszti egymás mellé a szavakat.” „Hosszú lesz a felépülés.” „Időbe telik, míg teljesen talpra áll.” „Lehet, hogy visszavonul a pályától.” „Nem fogja feladni.”

Drukkolt neki a szakma, szeretetével árasztotta el a közönség.

A csend falát csak ő tudta ledönteni. Erővel, akarattal, kitartással.

Egyedül állt az Örkény Színház előterében Franz Kafka Amerika című darabjának a bemutatójára várva. A falat támasztotta. Elegánsan, mindenki elől finoman elzárkózva. Nem is zavarta őt senki. Nem faggatták, nem biztatták, nem kívántak minden jót neki. Én sem akartam zavarni. Akkor indultam el feléje, amikor a szemével kérdezte, hogy „na, mi van, ide sem jössz hozzám?” Tudtam, hogy Csákányi Esztert nézi majd, miatta hagyta el csigaházát. Nem is kérdeztem hát tőle, hogy kinek a kedvéért mozdult ki otthonról. Jó volt látni őt, megbizonyosodni arról, hogy nem tört össze, nem fogyott le, külsőleg semmit nem változott, s bár hosszú mondatokba nem bocsátkozott, amit akart, kimondta, megfogalmazta. Óvatosan, átgondoltan illesztette egymás mellé a szavakat, de két perc után éreztem: ennyi, nincs tovább! Egyelőre. Az előadás után gyorsan távozott. Azok láthatták csak, akik mellett elsuhant. „Jé, a Kulka!” És már ott sem volt.

Aztán jött az első, vele kapcsolatos színházi hír: „Kulka János legnagyobb sajnálatunkra felmondott színházunkban. Munkaviszonya ez év márciusában megszűnt. A Katona József Színház – ahol betegsége előtt a Faust Mephistophelesét játszotta higgadtan, elegánsan, kellő adag gúnnyal és iróniával – az üggyel kapcsolatban semmilyen további információt nem kíván adni.” És nem is adott. Schilling Árpád rendezése lekerült a műsorról, Kulka megvált a társulattól.

A döntést ő hozta meg. Nem kényszerítette rá senki. Kulka nemcsak remek színész – okos is. És maximalista. A végsőkig igényes. Elsősorban önmagával szemben. Tudja, hogy a tökéletes beszédkészség hiányában nem lehet teljes értékű színész. Legalábbis színpadon nem. Illetve lehetne. Kis vagy néma szerepben. Tehetsége nyilván azokban a helyzetekben sem hagyná cserben. Ha engedne a színpad csábításának. Csak nem enged. „Mindent vagy semmit” – diktálja az elve.

Marad a film. Ott snittekre bontják a jelenetet, így bármilyen szerep „összerakható”. Mondatonként is. A bizonyíték nem sokáig várat magára. Kulka János nagy visszatérése ősszel várható a mozikban. Ujj Mészáros Károly X – A rendszerből törölve című filmjében kapott olyan feladatot, amelynek hiányérzet nélkül eleget tudott tenni.

Mindaz, ami 2016 áprilisában történt vele, természetesen ma is foglalkoztatja. Az orvostudomány egyébként is közel áll hozzá, és nem elsősorban Mágenheim doktor révén. Édesapja nemzetközi hírű mellkassebész volt, nővére rákkutató, az emlődaganatok patológiai vizsgálatának specialistája. Orvosi könyvek között nőtt fel, négyévesen már olvasott. Pontosan tudja, mit jelent, hogy a sztrók miatt az agya roncsolódott. Hogy életmentő műtéten esett át. Hogy beszédzavarát agykárosodás okozza. De ahhoz képest, ahonnan az ébredése után elindult, szép, hosszú, eredményes utat tett már meg. Az intellektusa nem sérült, de sokáig súlyos, életveszélyes állapotban volt. Fél karja lebénult, megszólalni nem tudott. Mindez már a múlté. Küzdelmes gyógyulás az övé, de nem adja fel. Mozog, jár, beszél, s ezt ő maga is hatványozottan éli meg. Klinikai logopédus foglalkozik vele. Zeneterápiára jár.

„Idegen vagyok” – mondja, majd pici szünet után hozzáteszi: – Idegen vagyok magamnak.”

Hónapokkal ezelőtt, az Örkény Színház előterében még ezt sem tudta megfogalmazni. Azóta rengeteget fejlődött. Kezelőorvosától tudja: minden ott van az agyában, csak előre kell hoznia, a nyelvére. A gondolat, a közölnivaló adott, a közlési vágy megvan benne, csak a szavakat kell előhívnia. Előtte pedig a szorongás, a belső feszültség leküzdése szükséges.

Feladatokat kap. Feladatokat old meg. Feladatokkal gyógyul. A sikerélmény viszi őt előbbre. Hogy már azt mondja ki, amit valóban ki akar mondani, és nem mást, belső kontroll nélkül. Néha tagoltan, máskor könnyedén, folyékonyan beszél. Depressziók nem gyötrik annyira, mint régen, a kórházi ágyán. Kedélyállapota ugyan ingadozó, alapvetően mégis jóval derűsebb már. Makacs ember. Mindenre képes a felépülése érdekében.

„Még nem a régi önmagamat látom a tükörben” – sajnálkozik.

Beszédrehabilitációja nem négyszemközt zajlik. Ápoltak körében. Sorstársak között.

„Szeretnek a betegek, és én is szeretem őket” – mondja.

Hamletet játszott. Jágót. Apollónt. Lear királyt. Ványa bácsit. Wolandot. III. Richárdot. Esőembert. Nagy, súlyos szerepeket.

Betegsége előtti utolsó filmszerepét a Budapest Noirban kapta. Egy jól szituált férfiember, aki anyagilag mindent biztosít a feleségének, odafigyelésben, törődésben, szeretetben azonban nem részesíti.

Ujj Mészáros Károly thrillerjében öt napot forgatott.

„Jó volt, nagyon élveztem, egy titokzatos fickó lehettem.” Többet harapófogóval sem lehetne kihúzni belőle. Pedig tudná folytatni, ha akarná. De most játszik. Már a betegségét is el tudja játszani. Gyanítom: tartogat még néhány meglepetést. Kemény fából faragták. Nyílegyenes úton halad tovább.