Jelenetek egy család életéből

Ingmar Bergman, a svéd rendezőóriás és Liv Ullmann, a csodás norvég színésznő lánya, Linn (aki nem Bergman, hanem Ullmann) az írás mellett döntött. New York-i tanulmányai után 1990-ben költözött vissza szülővárosába, Oslóba, ahol a vezető norvég napilap, az Aftenposten munkatársa lett. Újságírói hivatása mellett azonban irodalomkritikusként és regényíróként is ismert. Mielőtt elalszol című, első regényét harminckét évesen írta, azt követte a Stella zuhan, a Kegyelem, az Áldott gyerek, a Szemem fénye, majd az, amellyel a legtöbb elismerést szerezte a nemzetközi irodalmi életben, a több nyelvre lefordított és számos díjat nyert A nyugtalanok.

Családi visszaemlékezés a könyv, de azon belül is személyes, szubjektív vallomás egy apáról, akit lánya hosszú évekig a táskájában hurcolt, legalábbis azt, ami megmaradt belőle: hat hangfelvétel, amely Ingmar Bergman életének utolsó tavaszán készült.

Ahogy azt Linn Ullmann egy interjújában elmesélte: apját, a Suttogások, sikolyok, a Jelenetek egy házasságból, a Fanny és Alexander világszerte ismert íróját nyolcvanöt éves kora körül kezdte el igazán foglalkoztatni az öregség. Akkor kezdte ugyanis cserbenhagyni az emlékezete, nem jutottak eszébe szavak, s az anyanyelvének is egyre kevésbé volt már ura. A látása, a mozgása is akkortájt romlott le. Közben ő maga is érdeklődve figyelte, szinte tanulmányozta, mi történik vele, mi zajlik a testében, s bár az írás csak később kezdett gondot okozni neki, egyedül már nem is vállalkozott arra, hogy a gondolatait megfogalmazza, és könyvbe foglalja. Apa és lánya között így született meg a közös interjúkötet terve, de mire diktafonnal a kezében Linn megjelent Bergmannál Farö szigetén, valóság és képzelet már teljesen összemosódott az idős rendező fejében, és komoly testi kínok gyötörték. Már csak improvizált beszélgetésekre volt lehetőség. Kivárni, megérezni azokat a pillanatokat, amikor éppen használható az agy, nem hagy ki a memória, s értelmes mondatokká állnak össze a szavak. Így került hangszalagra hat beszélgetés, amely alapjául szolgált a könyvnek, és szól egy férfi és egy nő (egy rendező és egy színésznő), apa és lány kapcsolatáról, egy népes család életéről, összetartozásról és elválásról, emlékfoszlányokról és a felejtés természetrajzáról.

„Láttam egy csomó fényképet, elolvastam egy csomó levelet, s hallottam őket és másokat is arról az időről beszélni, amikor együtt voltak, de az igazság az, hogy mások életéről nem sokat tudhatunk, a szüleink életéről különösen nem, akkor pedig végképp nem, ha a szülőknek az a szokása, hogy az életüket átalakítsák történetekké, amelyeket bocsánatos módon azóta is úgy mesélnek, hogy a legkevésbé sem érdekli őket, mi volt igaz és mi nem” – írja könyve legelején Linn Ullmann. Ő, aki két nyugtalan ember, egy „szégyenletes önzését” palástolni kívánó színésznő és egy érzelmeit fukarul adagoló rendező nem tervezett gyermekeként sok féltestvér és több földrész között felnőtt fejjel találta csak meg azt a helyet, amely egyedül csak az övé. De egy csöppet sem sajnáltatja magát a könyvben. Tényeket közöl hányatott életéről, családja kusza viszonyairól, érzelmi sokszögekről, szülők és gyerekek szövevényes kapcsolatairól.

Ami pedig a hat, sokáig elveszettnek hitt hangfelvételt illeti: minőségük egyre romlott az évek során, szinte hallgathatatlanná váltak, ennek ellenére a gerincét alkotják ennek a felkavaró műnek.

Hat anyától kilenc gyermeke született Ingmar Bergmannak. Liv Ullmann nem is volt a felesége, csak a múzsája, közös lányuk ezért sem viseli apja vezetéknevét. Közös képük sincs, Linn vagy az apjával, vagy az anyjával szerepel egy fotón, hárman együtt furcsa mód egyszer sem álltak objektív előtt. Rendező és színésznő egyedi viszonyát megértéssel kezeli Linn Ullmann, nem ítélkezik egyikük felett sem, egyetlen mondat sem halványítja el az idealizált zsenik képét. Tiszteli és elismeri szülei nagyságát, életművét, nem ás elő a múltból régi sérelmeket, a harag leghalványabb jele sem tűnik fel a sorok között. Csak a magány járja át a könyvet. Egy kétségbeesett kislány magánya, két elfoglalt ember gyermekének hiábavaló lelki nyújtózkodása, hiszen anyja sokszor hónapokra hagyja magára, apját Farö szigetén pedig csak nyaranta látja.

„Nem vagyok senki gyereke” – szól a fájdalmas megállapítás. De addigra már tudjuk, gyorsan fel akart nőni, nem szeretett gyerek lenni.

Ne irigyelje őt senki.