Tükrök nélkül

Páratlan gesztusait, sajátos testtartását Martin Huba komáromi Rómeó és Júlia-rendezésében Szabó Viktortól kapja, aki csuklóból hozza a figurát. Pontos érzékkel megmunkált, csiszolt alakítás az övé. Fénye van, sugara, ragyogása.

Mozgásából, járásából elsőre kitűnik: Mercutióból gumitestű férfit formált. A csuklójáték honnan jött?

Én ajánlottam fel a rendezőnek. Kitaláltam, mi lehetne. Mivel nem volt tükör a közelben, zavartalanul keresgéltem a megfelelő mozdulatokat. Gyűlölöm a tükröt. Soha nem azt mutatja, amit látni szeretnék. Sztanyiszlavszkij is arra inti a színészt, hogy ne azzal foglalkozzon, hogyan néz ki, akkor már régen rossz. Ezt vallom én is. S akkor feloldódtam, és ezt találtam ki, ezt a csavart csuklójárást. Ha nem jó, lesz valami más – gondoltam. De jó lett. Martin Huba egyébként mindig arra biztat bennünket, hogy merjünk próbálni: ha nem merünk rosszak lenni, nem lesz belőlünk semmi. Hát én merek, mindent merek.

Ez lehetett az oka annak is, hogy váltogatta az iskolákat?

A színművészeti volt a hetedik iskolám. Az is véletlen, hogy Zselízen érettségiztem. Onnan is ki akartak csapni. Két tanárnő megmentett. Lázadók voltunk. Divathippik. Heten-nyolcan egy bandában. A Hairt vagy hússzor láttuk, de a Doors-filmet is szerettük. Felvettük azt a stílust. Ha valami nem tetszett a rendszerben, az iskolában, ha nem kötött le bennünket valamelyik tanár stílusa, jelét adtuk. Nagynak képzeltük magunkat, nem engedtük, hogy betörjenek bennünket. Sok apró csínytevésünk volt. Egyszer behívott az igazgatónő az irodába, és azt mondta: »Szabó Viktor, ne képzeld, hogy te valaki vagy a gimnáziumban! Senki vagy!« »Jó, akkor kérem vissza a szavalóversenyeken kapott okleveleimet a vitrinből – mondtam. – Holnap pedig visszahozom a nekem ajándékozott könyveket, és tessék annak adni, aki valaki!« Azzal sarkon fordultam, és kimentem az irodából. Sértve éreztem magam. Ketten álltak ki mellettem. Bogolepova tanárnő és Gubík tanárnő. Utóbbi Gubík Ági színésznő édesanyja. Magyar nyelvre és irodalomra tanított. Nagyon szerettem őt.

S az incidensnek mi lett a vége?

Hármas magaviselet. Anyukám akkor már telefonált Ipolyságra, hogy felvennék-e a fiát. Azt mondták, nincs hely. De amint kimondta a nevemet, és rájöttek, hogy ismernek a szavalóversenyekről, rögtön jelezték, hogy mehetek, várnak. Végül mégis maradtam Zselízen. Sőt, imádtam is oda járni!

Mint javíthatatlan renitens?

Nem. Csak sokat dumáltam.

Akár Mercutio.

Ha eszembe jutott valami, ami viccesnek tűnt, már lőttem is a poént. Volt tanár, aki nevetett, volt, akit ez idegesített. Azt tanultam, ami érdekelt. Abba száz százalékot vittem, a többi tantárgyra fütyültem. Magyarázhatott bárki bármit, mással foglalkoztam. Matematika, fizika, kémia nulla, a szlovákra szerencsére olyan szigorú tanárnőt kaptunk, hogy nem lehetett megúszni. Az irodalom és az angol érdekelt. Azokon kívül úgy igazából semmi. Csatán nőttem fel, a falu Proletár részén. Mert van a Pahóhegy, a Falu és a Proletár. Ez a felosztás. De engem nem nagyon ismernek otthon. Harmadikos kisdiák voltam Csatán, amikor félévben Zselízre kerültem. Másfél év után onnan léptem át Galántára, ahol két évet töltöttem, aztán jött Párkány, és ott fejeztem be az alapiskolát.

Mennyire viselte meg ez a sok helyszínváltoztatás?

Semennyire. Csak Galántán volt nehéz, ahonnan hétvégén jártam haza. Hiányzott az otthon. Vasárnaponként mindig sírva mentem vissza. Aztán elváltak a szüleim, édesanyám anyagilag sem bírta, hogy olyan messze vagyok tőle, így kerültem Párkányba.

Rebellis alkatából mennyit kaptak az otthoniak?

Tizenkét éves voltam, amikor apu elment tőlünk. A kamaszkori lázadásaimból főleg édesanyámnak jutott. Érdekes módon ő nem tiltott semmit. Mindig megbízott bennem. Nagyon őszinte kapcsolat a miénk. Mindenről beszámoltam neki. Olgi, a nővérem négy évvel idősebb nálam. Vele is szoros kapcsolatban vagyok. Mi hárman nagyon összetartunk. Tizenöt évesen elkéredzkedtem a kamocsai fesztiválra. »Jó, de szombaton legyél itthon!« – kérte anyu. Jó volt a hangulat, nem siettem haza, éjfél előtt léptem be a házba. Édesanyám ott ült a konyhában, ránézett az órára. Két percig még szombat volt. Tartottam a szavam. Volt, hogy kértem őt, tiltson már meg valamit. Tizenhat éves voltam, lázadni akartam. »Mit tiltsak meg?« – kérdezte. »Például azt, hogy cigizzek.« »Jó, akkor ne cigizz!« Rácsaptam az asztalra, és kimentem rágyújtani. Otthon állázadás volt, a suliban igazi.

S a színművészetin? Ott meg semmilyen, gondolom, hiszen annyira be volt fogva.

Az nagy küzdelem volt. A gimnázium után három évet a zalaegerszegi színház stúdiójában töltöttem. Még azt a keveset is elfelejtettem szlovákul, amit addig tudtam. Gyerekkori álmom volt, hogy Pozsonyban tanulhassak. Mindent beleadtam. Shakespeare, Csehov, Gorkij szlovákul! Gyűrtem a papírt, gyúrtam az agyamat. Martin Huba és Zuzana Kronerová voltak az osztályvezető tanáraink. Hubának akkora tekintélye van, hogy nála lehet lázadni, de nincs értelme. Mindent megkaptunk tőle. Az atyai szigort és az atyai szeretetet is. Aztán egy kicsit megnőttek a szarvaim. Fél lábbal már Komáromban voltam, amikor a főiskolán Szoljonij, a százados szerepét játszottam a Három nővérben. Volt egy mesterségóránk, amikor Huba azt mondta: »Most becsukjuk a szemünket, és elmondjuk a szöveget.« Éreztem, hogy baj lesz. Nem tanultam meg. Kamuztam, mint az állat. Nyitogattam a szemem, és lapozgattam a példányt. Huba észrevette. Mindenkit megdicsért. Oké, ezt is megúsztam, gondoltam. »És most szeretnék kiemelni valakit« – mondta. Én voltam az. Hogy mit kaptam?! Tiszteletlenségről és amatörizmusról beszélt, teljesen padlóra tett vele. És igaza volt, az fájt a legjobban. Egész éjjel tanultam, benyaltam a szöveget. Szoljonij térdre vetődve vall szerelmet Irinának, és én ezt is kitaláltam. Másnap megcsináltam. Felugrottam, aztán le, térdre, jó nagy koppanás, a szöveggel természetesen nem álltam le, de éreztem, hogy baj van. Ahogy mentem kifelé, már átütött a vér a nadrágomon. Huba nem állított le, mert jött a pisztolyos monológom. A végén megdicsért. Így korrigáltam egy szörnyű helyzetet.

Ha Martin Huba volt a szigorú, de szívvel-lélekkel irányító atya, akkor…

…igen, Zuzana Kronerová olyan volt velünk, mint egy tyúkanyó. Szerettem őt is. Ha látta, hogy valami balul sült el, és marcangoljuk magunkat, azonnal jött, hogy segítsen rajtunk. De olyan nagy, intim beszélgetéseink nem voltak. Mélyebb témákba nem bocsátkoztunk. Végig éreztem, hogy ott áll mögöttünk. Ha rosszak voltunk, megmondta, de mindig nagyon finoman.

Nemes Keszeg Andrást játszotta a Vízkeresztben, Trofimovot a Cseresznyéskertben, Jóskát a Sári bíróban, Rudit a Made in Hungáriában, Zacharie Moirront az Álszentek összeesküvésében. Ez mind jó szerep. Nincs oka, hogy ne érezze jól magát Komáromban. Mégis azt kérdezem: merrefelé húzza jobban a szíve? Pozsonyba vagy Budapestre?

Ha filmszerepekre gondolok, nagyon szívesen mennék bárhova. Csak még nem találtak meg ilyen felkérések. Nagyon vonz a film. Sorozatba hívtak már egyszer, Budapestre, de nemet mondtam, mert épp akkor jött hozzánk rendezni Bagó Bertalan, akit Zalaegerszegről ismertem. Döntenem kellett, és jól döntöttem. Makacs voltam. Makacsabb, mint most, bár a színház továbbra is nagyon érdekel. Csak már a feleségem és a gyerekem is Komáromhoz köt, és bizonyos fokig a család is elzár a lehetőségek elől. Martin Huba is azt mondta, visszautasított már pár sorozatot, de ezt csak azért tehette meg, mert az anyagi helyzete miatt megengedhette magának. Vannak persze igényes sorozatok is, mint például a Válótársak. Arra mi is rákattantunk a feleségemmel. Letettük gyorsan aludni a gyereket, hogy zavartalanul nézhessük a filmet. Mokos Attila is gyakran mesél a forgatásokról. Azt mondja, őt mindig feltölti, ha kamera előtt áll. Remélem, eljön az az idő, amikor engem is hívni fognak.

De amíg nem hívják, addig a szabadsága is nagyobb.

Ki is használtam az elmúlt hónapokat rendesen. Szoba-konyhás lakásból költözünk át egy toronyházi erkélyesbe. Mázolgattam, fúrtam-faragtam, csak lassabban, mint egy szakember. Értek bizonyos dolgokhoz, szeretek ezermesterkedni. Dunamocsiak a feleségem szülei, édesanyám és a nővérem Csatán él, utazgatunk ide-oda. Tíz hónapos a fiam, a nagyszülők is kapnak belőle. Ha nyáron átköltözünk az új helyre, szeretnénk elmenni a Balatonhoz. Ez lett a cél. Gyerekkoromban nekem a Garam volt a tenger. Ott sátoroztunk a haverokkal, az olyan kultikus hely volt számunkra. De ha csak pecázókkal ülök a parton, engem már az is megnyugtat. Vízfüggő vagyok. Elég, ha nézem, abszolút kikapcsol. Vagy épp ellenkezőleg: felpörgeti a gondolataimat.