Hűvösvölgyi Ildikó: „A felhőtlen gyerekkor ideje Somorja”

Ha jól tudom, az ön szívében előkelő helyet foglal el ez a város.

Még ma is, ahogy beérkeztem az autóval, olyan furcsa, szorító érzés fogott el, természetesen jó értelemben. A legjobb itt, ülve a templomban, ahol édesanyámat 90 évvel ezelőtt megkeresztelték. Mert az édesanyám somorjai lány volt, csakhogy Őrszentmiklóson találkozott édesapámmal, majd jöttek a gyerekek, és ott telepedtek le. Ám ez azt is jelentette, hogy én gyakorlatilag tizennyolc éves koromig majdnem minden nyarat itt töltöttem, a nagymamámnál és a nagynénémnél, Rózsika néninél. Emlékszem, mikor vittek haza, és a vonat elhagyta Párkányt, elkezdtem követelőzni, hogy »bojt, bojocskát, kéjek«. Ez azért volt, mert a nagymamának hatalmas kertje volt, baromfikkal, szőlővel, gyümölcsösökkel, és mindenből bort csináltak. Persze két-három éves gyereknek nem lehet bort adni, így a gyümölcslére is ráfogták, hogy az. Somorjához csak szép emlékek fűznek.

Aztán jött a kamaszkor...

Ó, bizony, a kamaszkor. Ahogy nőiesedtem, jöttek a barátnők, a szerelmek. Határozottan emlékszem egy fiúra, akivel rózsát dobáltunk egymásnak, és Csölösztőre mentünk biciklizni, a Dunához meg a Pomléba, és fantasztikus baráti körünk volt. Nem sokat voltunk otthon. Igazából Somorja a második otthonom. Ugyan régen jártam már itt, de mindent tudok, ami történt. Bennem élnek azok az emlékek, hogy milyen kislány voltam: szerettem a tejecskét, meg nagyon finom kekszet lehetett itt kapni. Rózsika néni a bankban dolgozott, és mindig elvitt magával, nagyokat bicikliztünk, aztán volt egy hatalmas diófa a kertben, nem tudom, hogy megvan-e még, mert a házat már eladták, más lakik benne.

Az itt eltöltött évek alatt kialakult kapcsolatok máig megmaradtak?

Nem, azok sajnos elmúltak. Tizennyolc éves koromban felvettek a Színművészeti Főiskolára, az volt az utolsó ilyen gondtalan, nagy szerelmes, barátkozós időszak, utána egyre ritkábban jöttem. Színésznőnek készültem, odaszólított a kötelesség, a somorjai barátnőim pedig férjhez mentek, családot alapítottak, elszakadtunk.

Nyáron azt írta az egyik magyarországi bulvárlap, hogy »letagadja a lánya Hűvösvölgyi Ildikót«. Mi volt ennek az alapja?

Ezt én azonnal kikértem magamnak. A cikkel nem volt baj, de a cím, az szörnyű. Sok-sok év telt el, és a két lányom közül Zsófi, Kisfaludy Zsófia, a kisebbik miután szerzett egy gazdasági diplomát, úgy döntött, színésznő lesz. Felvételizett a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskola zenész–színész szakára, fel is vették; végül ragyogó, tehetséges színésznő lett, akit az Operettszínház rögtön kiválasztott. És akkor én ezzel elbüszkélkedtem ennek a bizonyos bulvárlapnak, mondtam, nagyon büszke vagyok a lányomra és főleg arra, hogy minden csatát ő maga akar megvívni. Sokszor megesett, hogy elment próbát énekelni az Operettbe, ahol nem tudták azok a kollégák sem, akikkel én harminc éve dolgozom, hogy ő az én lányom. Egyszer csak azt mondják: »Kisfaludy, te nem a Hűvösvölgyi lánya vagy?« És akkor mondta, hogy de. Na most, ebből kerekedett az, hogy letagadja a lánya a Hűvösvölgyi Ildikót. Ezen most már csak mosolygok, mert azt hiszem, aki ismer, az pontosan tudja, hogy én így nem nyilatkozom.

Tizenkét évig játszotta a Madách Színházban a Macskák Mindleveryjét, most a lánya kapott szerepet a darabban. Ön miért lépett ki?

Hát jól is néznék ki, ha hatvanévesen még mindig ott ugrálnék a színpadon. Azért ezt tudni kell abbahagyni. Amikor tizenkét év után úgy éreztem, hogy most már nem olyan nagy öröm ez nekem, meg egyáltalán, jöjjenek a fiatalok, akkor azt mondtam, befejeztem. Könyörögtek, hogy »te vagy az utolsó mohikán«, vagy »neked muszáj, nem tudunk mást…«, de nagyon jól tettem. Most viszont, hogy hatvanévesen visszaálltam a Macskák jubileumi előadásába, amiben mindenki szerepelt, aki még él – mert sajnos sokan elmentek már, mint Seregi László, Tímár Béla, Vágó Nellike, aki a díszleteket tervezte –, szintén nagyon jó. Mert végül ez egy ünnep volt, igazi színész-, igazi Macska-ünnep. Az volt benne a legszebb, hogy vissza tudtam állni, mert eltáncoltam a számomat, de egyszer csak megjelent a lányom, aki most indul, mint a rakéta, és viszi tovább ezt a Macska-lobogót – ketten együtt a színpadon a jubileumi Macskákban!

Több mint húsz évvel ezelőtt, 1992-ben Pozsonyban is színpadra állt, a Mária evangéliumában Máriaként az Új Színpadon. Úgy tudom, emlékezetes fellépés volt.

Ha vannak emlékezetes momentumai színészi pályafutásomnak, akkor ez biztosan az. A Mária evangéliumának főszerepét 1992-ben kaptam meg a Madách Színházban, akkor mutatták be Pozsonyban is. Egy nagyon jó barátnőm, volt kolléganőm, Sunyovszky Szilvia volt a pozsonyi magyar nagykövetség kulturális attaséja. Megkeresett, és azt mondta, hogy az én szereplésemmel szeretné ezt a darabot látni Pozsonyban. Kaptam egy kazettát, és megtanultam róla a darabot. Aztán eljöttem Pozsonyba, lepróbáltam, beálltam, és egyedül én énekeltem magyarul a szlovák előadásban. Arra emlékszem, hogy a magyar és a szlovák szó milyen harmonikusan simult egymáshoz, annál is inkább, mert azt a kis passzust, amikor Mária tanítja a kis Jézust beszélni: »apám, anyám, kis Jézus«, megtanultam szlovákul, és azt szlovákul tanítottam a szlovák kisfiúnak. Amikor a darabban elengedtem a fiamat, és azt mondtam, »menj, fiam, menj«, összetörtem ott mint Mária. Mikor lenéztem a színpadról, azt láttam, hogy zokog a karmester. Mindig elővettem magamból a bibliai emlékeket, meg a saját emlékeimet, amikor például elengedtem a gyerekeimet az óvodába. Ők bent sírtak, én kint sírtam. Persze más az elengedés a keresztre és más az óvodába, de az anya, az mindig anya marad. Az azért nagyon nagy dolog, hogy nekem megadatott, két gyerekem is van, két szép lányom. Nagyon sajnálom azokat a színésznőket, akiknek nem sikerült a magánéletüket és a pályájukat összehangolni, mert valami olyanból maradtak ki, amit lehet, hogy a színpadon el lehet játszani, de amikor hazamegy az ember, akkor az űr biztosan ott tátong.

Hogyan ünnepelik a családban a karácsonyt?

Nálunk a karácsony igazi nagy, szeretett családi ünnep, pontos szertartása van. Az első ünnepen úrvacsorázni megyünk, a másodikon a temetőbe látogatunk ki a szeretteinkhez. A sógornőmék családja nálunk ebédel, vagy a szentestét töltik nálunk, ezt váltogatjuk minden évben. Ilyenkor számunkra megáll az idő, megfogjuk egymás kezét, és együtt énekeljük a szép karácsonyi dalokat. Közben pedig már érezni, hogy a konyhában sül a hal, készül a mákos guba. Aztán leülünk, és bontogatjuk a csomagokat, a rengeteg ajándékot, és örülünk nemcsak a sajátunknak, a másikénak is. Ez a mostani viszont más volt. Első karácsonyunk, hogy már nincs velünk az édesanyám, a kislányom pedig Zürichben játszott éppen. Persze lélekben mindig mindnyájan velünk vannak.