Veszteségek és nyereségek

Celine Song, aki korábban Az Idő Kereke című amerikai fantasysorozat népes írói gárdájának tagjaként dolgozott, és elmondása szerint az Előző életeket megelőzően még forgatáson sem járt, máris nyilvánvalóvá tette, hogy biztos kézzel tud szkriptet írni és életre kelteni a nagyvásznon. Debütfilmje sok mindent kínál, de igazán hitelesen azt a komplexitást villantja fel, amely minden emberi lény sajátossága.

„Szerinted kik ők egymásnak?” – hangzik el a filmdráma első, kezdetben csak atmoszférahangokkal indító jelenetében, s bár a felvetés konkrét szereplőkre vonatkozik, értelmezhetjük úgy is, mintha valójában ránk irányulna. Kik vagy mik vagyunk? Meddig érnek az integritásunk és identitásunk határai? Mit jelentünk egymásnak, és leginkább: mi szavatolja, hogy valóban komoly hatást gyakorlunk a másikra?Egy hangulatos, meghitt bárban járunk, valahol Manhattan East Village és NoHo városrészeinek környékén. A tulipánformájú lámpákkal díszített pult szélén hárman ülnek: egy férfi, egy nő és egy másik férfi. Így első ránézésre tényleg nem tudjuk, hogy milyen viszonyrendszer jellemzi őket. Talán mind kollégák. Vagy egy szerelmespár, az amerikai barátjukkal. Esetleg két testvér meg egy idegenvezető. Azok, akik egymás mellett ülnek, ázsiai származásúak, a másik férfi jellegzetes kaukázusi típusvonásokat hordoz magán. Miközben kedélyesen és elmélyülten beszélgetnek, egy háttérbeli hangtól, aki valószínűleg egy távolabbi szegleten ül, folyamatosan halljuk a lehetséges értelmezési kísérleteket.

Az ilyen eredeti és egyszerű megoldások indítják be a harminchat éves Song első filmjét, amely úgy van tele érzékiséggel, higgadtsággal és kreativitással, hogy egyetlen pillanatig sem hiteti el velünk, hogy többet akarna nyújtani a mítoszokkal leszámoló realizmusnál.

Huszonnégy évvel korábbra ugorva aztán megtudjuk: Na-jong (Greta Lee kamera előtti létezését nem lehet eléggé dicsérni) és He-szong (Teo Yoo mélyről építi fel a figurát) osztálytársak voltak Szöulban, a lány pedig eminens kisdiákként mindig és mindenkit lepipált, köztük a srácot, aki másodikként „kullogott” utána. Egy okos jelenetváltással aztán látjuk, hogy az antiguai Shabier Kirchner finom rezdülésekre fogékony kamerája egy lakásbelsőbe ér, ahol a tizenkét éves Na-jong szülei – egy filmrendező és egy grafikus – a világhírű kanadai trubadúr, Leonard Cohen Hey, That’s No Way to Say Goodbye című tökéletlen búcsúkról szóló dala alatt, kavargó cigarettafüstben és nyugodt szortírozással aláhúzzák a megmásíthatatlan döntést: hátat fordítanak Koreának, hogy az egyik kanadai világvárosba költözzenek.

„Na-jong, kivel vagy jóban az iskolában?” – kérdezi anyja a kislányt, aki büszkén meséli, hogy valószínűleg feleségül megy majd az iskolai barátjához, He-szonghoz. Az asszony a család útleveleit tartja a kezében, az egyik úti okmány adatait másolja. Csak néhány szép emléket akar a lánynak, ezért megszervez egy utolsó találkozót a fiúval és annak édesanyjával. Miközben a lurkók egy, két egymásra néző arcot mintázó szoborinstalláción kúsznak-másznak egy hatalmas parkban, Na-jong anyja megfogalmazza a tételmondatot: „Aki valamit otthagy, az nyer valamit.” A flashbackek és flash-forwardok sorát nyitó jelenet végén a kicsik egy suhanó autó hátsó ülésein pillednek, és a kényelmességében is megfelelő tempójú alkotásban évtizedeknek kell eltelnie, mire újra felveszik egymással a kapcsolatot.

Na-jong, aki időközben Norára „angolosította” nevét, egy New York-i parkban találkozik gyermekkori társával, akinek egy olyan szobor alatt gyökerezik földbe a lába, amely nőt és férfit ábrázol. Ekkor már végérvényesen külön utakon járnak: a fiú gyermekként is ment tovább a bejáratott, szürke aszfaltot koptatva, a lány pedig felfelé, a kacskaringós tégla-lila-zöld színű lépcsőn. Első, hosszú ideje végre nem Skype-kapcsolattal együtt töltött napjukon mégis bejárják a világ talán legnagyobb olvasztótégelyének számító metropoliszt. Manhattan egy sziget, mint ahogyan a színműíró Nora is szigetként létezik, a sorkatonai szolgálat után mérnöknek állt He-szong olyan, mint egy formázás közben életre kelt lágy kőszobor, és körülöttük éppúgy mozdul meg a város, mint ahogyan ők is addig beszélgetnek, míg észre nem veszik az egymáshoz vezető keskeny utat.

Az Előző életek tele van kellemes felismerésekkel – akár a precízen elgondolt szimbólumokkal operáló mise-en-scène, akár a nagy elődök tapintatos megidézése tekintetében (Woody Allen és Richard Linklater hatása éppúgy érződik, mint a francia mozi legjobb romantikus filmeket gyártó világáé), de a két érintett halvány kontúrokkal, ám gondosan megrajzolt alakja vagy az őket megszemélyesítő dél-koreai színészek alakítása miatt is. A jelenleg New Yorkban élő Song filmje, amely büszkén és vastagon táplálkozik önéletrajzi elemekből, úgy működik, mint egy feszes novella: önálló univerzumot teremt, saját játékszabályokkal. Itt a lány mindent meg akar csinálni és mindent meg akar szerezni (vállalt énközpontúsága és két identitás között ragadtsága egyszerre hajtóerő és ellengőz), a fiú pedig kötelességből éli átlagosnak tartott életét (otthon nem boldog, az új helyeken viszont szorong). Már-már elképzelhetetlen, de nem feltétlenül lehetetlen, hogy valaki egy két és fél évtizede nem látott szerelméért epekedjen. Song története viszont annyira egyszerű és teljes, hogy nem is az a fontos, hogy az általa elbeszélt szereplők hogyan, de együtt folytassák életüket, még ha nem is ebben a világban.

Fájdalmasan gyönyörű, amikor a nap végére ráébrednek, önmaguk korábbi énjét látják-ismerik a másikban, majd (talán) örökre elbúcsúznak. Mégis, valahol a mélyen, a bőrük alatt, ott a bizonyosság, hogy ha a felnőtt He-szong és Nora nem is, de a gyermek He-Szong és Na-jong már elválaszthatatlan egymástól.

Ez lenne a boldog végkifejlet? Egy valamiben biztosak lehetünk: ez a legjózanabb és legkövetkezetesebb zárlat.