Vaszil Bikov, a világhírű belorusz író halálára

Végül szülőföldjén, Minszkben érte utol a könyörtelen halál, holott a rendszerváltás óta amolyan fél-emigrációban kellett élnie, hol Helsinkiben, hol Berlinben, hol pedig Prágában (Havel személyes vendégeként). Nyolcvanadik életévében meghalt Vaszil Bikov, a világhírű belorusz író.

A posztsztálinista diktatúrájáról elhírhedett belorusz elnök, Alekszandr Lukasenko személyes ellenségének tartotta, mert – úgymond – az író „megalázta a nemzetét, hazafias öntudatát, kultúráját és nyelvét”. Lukasenko, aki még példaképénél, Sztálinnál is jobban „ért” az irodalomhoz, mindenesetre betiltotta Bikov műveit, amelyek közül sokat magyar fordításban is ismerünk. Például az 1965-ben megjelent A holtaknak nem fáj című regényét, amelyet annak idején a szovjet marsallok is elfogadhatatlannak tartottak, mert a teljes igazságot akarta kimondani a háborúról. Például azt, hogy a Vörös Hadseregben sem volt ismeretlen a gyávaság, az árulás, és akadtak olyan parancsnokok, akik „rosszabbak voltak a németeknél”. Ezt a regényt Brezsnyevék száműzték az irodalomból, hosszú évtizedekig még említeni sem volt szabad.

Bikov nem hallomásból ismerte a háborút. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely 19-20 esztendősen került a hadseregbe és azonnal a frontra. Történészek kiszámították, hogy ennek a generációnak a férfiállományából mindössze három százalék maradt életben a háború után a volt Szovjetunió területén. Bikov nemcsak végigharcolta a világháborút, egyebek között Magyarországon, hanem még 1955-ig a hadsereg kötelékében szolgál, és csak 1955-ben szerelik le századosi rendfokozatban. Aztán újságíró, író. Az új háborús irodalom egyik vezéregyénisége, aki a lövészárkok igazságát írta meg. Regényeiben nem szerepelnek marsallok, nem szerepel a győzelmet megtervező Sztálin. Szerepelnek viszont a közkatonák, a hadnagyok, akik önfeláldozása tette lehetővé a győzelmet.

Egyszer jártam minszki otthonában. Talán nem kegyeletsértés, ha felidézem meghökkenésemet. Ez a nyolcvanas évek elején történt. Belépvén a lakásba, egy óriási Brezsnyev-képpel találtam szemközt magam. Bikovval már korábban találkoztunk: Budapesten is, Moszkvában is, de nem szolgalélekként ismertem meg. Aztán a dolgozószobájába invitált. Ott két Brezsnyev-portré díszelgett. Amikor az ebédlőbe mentünk, hogy némi alkoholos tartalmú italokat vegyünk magunkhoz, ott is akadt Brezsnyev képmásából. Nem értettem a dolgot. Brezsnyev személyi kultuszát óriásira duzzasztották, de azért ez az otthoni képaggatás szokatlan volt. Végül meg kellett látogatnom a mellékhelyiséget: a WC-ben három színes Brezsnyev-fotó pillantott rám. Bikov élvezte, hogy nem merem megkérdezni, hogy mi az oka e sajátságos kultusznak, de amikor visszatértem a mellékhelyiségből, csak annyit mondott: „állandóan emlékeztetem magam, hogy hol élek...”

Egyébként ekkor interjút is készítettem vele. E régi beszélgetésből idézném azokat a mondatait, amelyeket ars poeticájaként értékelhetünk. „A háborúról csak az igazat szabad megmutatni. Történelmi és emberi értelemben. Sokat hazudtunk az irodalomban, de ennek – úgy érzem – vége kell, hogy szakadjon. Bármennyire is fájjon az igazság, saját érdekünk, hogy kimondjuk. Mert ha elkezdjük részekre bontani az igazságot, hogy valamely szeletét most hasznos elmondanunk, egy másikat pedig esetleg csak később – akkor maga az igazság vész el, és az irodalom – és korántsem csak az irodalom – pedig tévutakra téved.” Akkor ezek a mondatok szinte eretnekségként hatottak.

Bikov sohasem illusztrálni akarta a történelmet, hanem emberi sorsokban ábrázolni. Ezért voltaképpen sohasem a háborúról írt, noha kétségtelen, hogy műveinek ez adja a keretét és hátterét, hanem az emberek magatartásáról. Arról írt, hogy miként képes az ember megőrizni azokat az értékeket, amelyek voltaképpen emberré teszik. És a szélsőséges esetekben miként nyomorodik meg az emberi lélek, miként lesz valaki gyávaságból, haszonlesésből, karriervágyból árulóvá, nemtelen emberré.

És nem felesleges azt sem megemlíteni, hogy Bikov mindenkor vállalta beloruszságát. Ezt nem magamutogató módon tette, azaz nem népviseletbe öltöztette prózáját, nem folklór-hazafi volt, hanem úgy szabott új utat a belorusz irodalomnak, hogy európai mértékeket kívánt érvényesíteni. És közben kényszerhelyzetbe került, akárcsak nagy nemzedéktársa, a kirgiz Csingiz Ajtmatov. A belorusz nyelv ugyanis a cári birodalomban tiltott nyelv volt: nem lehetett belorusz könyveket kiadni, még elemi iskolák sem léteztek, a cári ideológia szerint a belorusz nyelv csupán egyik nyelvjárása volt az orosznak. Bikovnak tehát egy modern prózanyelvet is ki kellett dolgoznia. És ahogyan a kirgiz Ajtmatov, ő is rendszerint oroszul fogalmazta meg műveit, majd maga teremtette meg ezeknek belorusz változatát. Nyelvteremtő volt. A mai belorusz nyelv – éppen Bikov nyomán – óriásit változott fél évszázad alatt. Ez sem tetszett sem a brezsnyevi, sem a mostani, lukasenkói időkben.

Vaszil Bikov közzétett vagy húsz regényt, kisregényt. Az Egy oldal a frontról 1945-ben, Magyarországon játszódik. Az Alpesi ballada szökött orosz hadifoglyok és egy olasz lány szerelmét örökíti meg. Az út végén cselekménye azt a lélektani folyamatot ábrázolja, hogy miként lesz egy végrehajtó típusú emberből – áruló. Bikov az igazság megszállottja volt.

Egy nagy író távozott a világból. Alekszandr Lukasenko lelkiismeretét pedig már nem fogja háborgatni. Ám azért bízzunk benne, hogy eljő az az idő, amikor Belorusziáról nem Lukasenko, hanem Bikov neve jut majd az eszébe mindenkinek.