Újrafazonírozott viharvadászok

Életkoromból adódóan nem láttam moziban Jan de Bont holland operatőr-rendező Twister című katasztrófafilmjét, amely a nagybetűs hollywoodi blockbustert testesítette meg, amikor a Warner Bros. és a Universal 1996 májusában világ körüli pályára állította. Szabályosan berobbant az amerikai vetítőtermekbe, ahol nagyon tisztességes listaelső pozíciót vívott ki magának, és még azt követően is százezreket vonzott, hogy méltó vetélytársra talált a Mission: Impossible képében. Ősszel aztán kijött képlemezen (LD) és VHS-kazettán, a következő évben pedig az akkor még újdonságnak számító DVD-re is megérkezett. Nem volt már semmi akadálya annak, hogy az egész világ megismerje az F4-es és F5-ös erősségű tornádókat, amelyeket Helen Hunt és Bill Paxton amerikai színészek olyan lelkesen üldöztek, hogy csak a mozikasszáknál öt és félszeresét hozták össze a mintegy 90 millió dolláros büdzsének.

Csak elképzelni tudom, hogy milyen hatást válthatott ki ez a giga vagy mega jelzőkkel illethető közönségfilm a széles vásznon (nem véletlenül érdemelt Oscar-jelölést a hang és a látvány is); tizenhárom éves koromig évente néztem újra a tévében, ahol szinte évszakonként tűzték műsorra a 2000-es évek elején. Számomra ez volt a katasztrófafilm, amelyen úgy lehetett izgulni, mintha – Jo és Bill mellett – ott feszengenék Oklahomában, ahol valódinak látszó, akkor igényesnek számító komputeranimációval megálmodott tornádók pusztították sorra a farmok teheneit és magukat a falvakat, kisvárosokat is. Aztán eltelt néhány évtized, én pedig szinte teljesen megfeledkeztem az egykor szeretett katasztrófafilmemről – nem láttam ismétléseket, nem jött szembe velem a streamingplatformokon.

A Twisters – Végzetes viharok ugyanolyan szimpla történettel dolgozik, mint a huszonnyolc évvel korábbi „előzményfilm”. Itt most a húszas éveiben járó Kate (Daisy Edgar-Jones) a főszereplő, aki barátaival kísérletet próbál végrehajtani egy tornádón, de az eredmény nem pusztán csúfos bukás lesz, hanem szörnyű katasztrófába torkoll: az öt fős csapatból rajta kívül csak egy viharvadász, a tornádókat, hurrikánokat gyakran látó Floridából származó Javi (Anthony Ramos) marad életben. A tragédia hatására Kate meteorológusnak áll, és mint az lenni szokott a katasztrófa- vagy bűnügyi filmek esetében, egy utolsó melóra még egyszer magára ölti a viharkabátját. Kate az egyetlen, aki elég közel tud vinni egy tornádóhoz, magyarázza a főállású tornádókergetővé lett Javi, és tényleg úgy érezzük, mintha az oklahomai lány valóban mindenkinél jobban értené a dolgát.

A dél-koreai származású amerikai Lee Isaac Chung (Minari: A családom története) változatában a Kate által vezetett csoportnak eredetileg az lenne a célja, hogy tökéletes képet alkotva a forgószélről akár életeket is menthessenek, de valójában Javi társasága csak mások szenvedéséből húz csúnya hasznot. Tényleg pofátlan nyerészkedésről van szó – tornádó rombol porig egy kisvárost, néhány órával később pedig egyesek már bögréket, pólókat árusítanak, mások pedig felvásárolják az elértéktelenedett földeket. Nem ritka, ha csalódunk a barátunkban, de mi van akkor, ha egy idegen, aki borsot tör az orrunk alá, egyből antipatikus? Holly-wood szerint egyértelmű a válasz: az egynemű elektromos töltésű testekhez hasonlóan taszítják egymást, majd úgy vonzzák egymást, mint az a két mágnes, amelynek északi és déli pólusát egymás mellé helyezzük.

Ez történik Kate és a másik főszereplő, a magát „tornádóhajcsárnak” nevező Tyler (Glen Powell) esetében, akik nem csak egy, a még korrigált Fujita-skálán is borzasztóan erősnek számító EF4-es erősségű tornádót, hanem még a másikat is megszelídítik a gyorsan pörgő, ügyes zenei szerkesztéssel támogatott játékidő végére. (Emlékezetesen jó zenéket pakolt egymás mellé a Twister, de most sem lehet okunk komoly panaszra: Luke Combs, Miranda Lambert, Shania Twain is remek dallal kapott lehetőséget, Charley Cro-ckett izgalmas Ghost Riders in the Sky-feldolgozása pedig egyenesen tökéletes.) A színésznőből magát forgatókönyvíróvá átképző kanadai Anne-Marie Martin szkriptje nem sokat bajlódik a Twisters – Végzetes viharok szerelmi szálával, csak éppen annyit mutat és magyaráz meg, ami szükségszerű. A két főszereplő, Daisy Edgar-Jones és Glenn Powell között nem izzik a levegő (nem mintha gond lenne, hogy egyetlen csók sem csattan el köztünk), de ha a tornádóra terelődik a szó, mindent elhiszünk nekik – még akkor is, ha Tyler szerint fogalmunk sincs arról, hogyan születik a tornádó, így félig tudomány, félig vallás minden, amit tudunk a természeti jelenségről. Márpedig ennek a filmnek egyetlen igazi tényezője van: a tornádó, amely sötét, gomolygó, hatalmas és gyors.

Az izgalomtól rohamot azért nem fogunk kapni, de a realisztikus tornádók látványa még akkor is felkavaró, ha az internet térnyerésével már lassan a retinánkba égnek az Egyesült Államok középső vidékén pusztító tornádók, heves viharok vagy a karibi trópusi hurrikánok. Éppen ezért sajnálatos, hogy a súlytalan és érdektelen Edgar-Jones teljesen szürkévé teszi a hősnőnket, hogy a ’96-os sikerfilm sztárja, Helen Hunt nem kapott szerepet a filmben (nyilvánosan is kifejezte érdeklődését a projekt iránt), de az se valami megnyugtató, hogy Chung úgy enged el minket, hogy bár hőseink megmenekülnek, világjobbító kísérletük pedig sikerrel zárul, de nem tudjuk meg, vajon lesz-e valaha tényleges esélyünk a természettel szemben. Talán nem kell túlragozni: a természet egy élő rendszer, és mint ilyen, kontrollálhatatlan.