Új bolygó tűnt fel a Gagalaxisban

Az utóbbi évek ikonikus popdívája visszatért a gyökerekhez, ami az ő esetében a dance-pop, az a fajta tökéletesre csiszolt klubzene, amire klubok híján mostanában csak otthon bulizhatunk. Legutóbb 2011-ben jelent meg poplemeze, aztán előrukkolt egy csupasz hang-szerelésű albummal (Joanne), majd pedig ámulatba ejtette a világot színészi képességeivel, illetve a Csillag születik című film betétdalaival. Aki a következő Shallow-t várta tőle, az most kissé csalódott lesz, mert „a Chromatica bolygón tiltva vannak a balladák”. Ezt maga a művésznő mondta, remek kifogás. 

A lemezen olyan zene szól, mintha Cher 1998-as Believe című albumának mesterszalagját is kilőtték volna az űrbe Lady Gagával együtt, és BloodPopra vagy Morgan Kibbyre bízták volna a producerkedést. Már az első kislemez, a Stupid Love markánsan jelezte az irányt: egyszerű, mint egy fakocka, és pont úgy is működik, azaz jól fejbe vág. De persze tornyot is lehet építeni belőle, ha rendeltetésszerűen használják, és Lady Gaga nagyon ért az építkezéshez. A második ízelítő, az Ariana Grandéval közös Rain on Me megértéséhez szintén nem szükséges zeneelméleti diploma, de minden benne van, ami napjaink korszerű tánczenéjéhez kell: EMD-s lüktetés, rétegesen építkező szintetizátortémák, loopok, electro-beütés, szexepil. Viszont az extravagáns, futurisztikus videóklip nélkül csak fele akkora a dal hatása. Talán most kellene szólnunk röviden a külsőségekről, mert Lady Gagához (immár ismét) hozzátartoznak a bizarr látványelemek. 

Már jó ideje nem elég a popdívasághoz, ha valaki kiválóan énekel, maga írja a számait, vagy fontos gondolatokat fogalmaz meg dalszövegeiben. Szükség van a vizuális figyelemfelkeltésre is, méghozzá inkább nyers, mint cizellált módon. Ez a klip kiváló példa erre: húsz év múlva, ha még lesz élet ezen a bolygón, valahogy így kell majd kiöltözni egy táncmulatságra. A zene akkorra már tényleg csak aláfestése lesz a látványnak, vagy csak valami rezgés, ami az élményhez szükséges. 

Hősnőnk egyébként mindig is két személyiség volt: a remekül zongorázó, jó dalokat író Stefani Germanotta, és az ő kreálmánya, a teátrális Lady Gaga, akinek puszta megjelenése is szenzációszámba megy. Nem véletlen, hogy hazánk legnagyobb popkultúra-szakértője, a történéseket tudományos igénnyel elemző H. Nagy Péter már 2017-ben könyvet írt róla (Médiaterek Lady Gaga korában, Pongrác Kiadó). 

A zenéhez visszakanyarodva: az évtized végének dance-popja már nem olyan, nem is lehet olyan, mint 2011-ben. Gaga inkább a kilencvenes évek house-mozgalmának leghaladóbb jegyeit igyekszik átmenteni a mi korunkba. Az emelkedettséget, a szabad sodrást, az új technikai lehetőségek kihasználását, és azt az érzést, hogy még nem teljesen a producerek uralják a terepet, az énekes még nem csupán dekoráció egy dalban, akinek a nevét lefelejtik az alkotók listájáról. Itt egyértelműen Lady Gaga a főnök, minden úgy van, ahogy ő akarja. Nemcsak egy bolygó ő, hanem egy egész galaxis – ahová vendégeket is hív. Ariana Grandét már említettük, ez a választás sokakat meglepett, de talán csak azt jelenti, hogy a főnök asszony figyeli a trendeket, tudja, kik határozhatják meg a műfaj jövőjét. A BLACKPINK nevű K-pop lánycsapatról például én most hallottam először, a Sour Candy című közös dal kapcsán – de ez persze engem minősít, nem őket. A harmadik vendég Elton John, Lady Gaga bizalmas barátja és mentora, aki a hagyományt, a folytonosságot képviseli, hiszen már a hetvenes évek végén sokkolta a közönséget extravagáns színpadi jelmezeivel. A Sine From Above második versszakában alig lehet felismerni a hangját az EDM-ritmusok között, amikor pedig együtt énekelnek, egyértelműen a női hang dominál. 

A dalszövegek egy külön tanulmányt is megérdemelnének, idézetekkel, a művésznő magánéletéből vett utalások magyarázatával. Sokak szerint ez Lady Gaga legszemélyesebb albuma, bár a Joanne-ra is ezt mondtuk, és tulajdonképpen valamennyi albuma személyes, olyan témákkal, mint a sztárság árnyoldalai, a lelki egészség, a szeretetéhség, a szexuális zaklatás miatti trauma vagy a meg nem értettség okán fellépő magány. Kifejezetten érdekes, ahogy a vidám zene ellenpontozza a szövegvilágot. És ha mindez látvánnyal is párosul, tényleg izgalmasabb lehet az egész, mint így „akusztikusan” hallgatva. 

Mindezzel együtt nem tudom, szüksége van-e egyáltalán a szupertehetséges Stefani Germanottának popzenére, vagy inkább a popzenének van szüksége Lady Gagára. 

Lady Gaga: Chromatica, Interscope 2020.