Ugrás a középszerűségbe

Ha van valaki, akinek meg kellett rendeznie a The Fall Guy című régi televíziós sorozat filmadaptációját, az csakis az amerikai David Leitch lehetett. Egyrészt azért, mert évtizedeken át dolgozott kaszkadőrként és kaszkadőrkoordinátorként, az elmúlt hét évben pedig akciószekvenciáktól súlyos hollywoodi filmeket rendez. Az 1990-es években még a veszélyes harc- és akciójeleneteket vállalta be Brad Pitt helyett, legutóbb pedig már az Oscar-díjas filmsztárt rendezte Kōtarō Isaka japán író A gyilkos járat című könyvének adaptációjában.

A kaszkadőr abszolút sztárja Colt Seavers (Ryan Gosling), akivel egy irdatlanul nehéz és veszélyes kaszkadőrjelenet felvételekor találkozunk. Nem kell atomfizikusnak vagy dramaturgnak lennünk, hogy megállapítsuk: elég egy aprócska malőr, és máris ott a baj. Hősünk annak rendje és módja szerint pofára is esik, egy toronyház tizenkettedik emeletéről. Colt a súlyos baleset után kénytelen egy mexikói étterem parkolószolgálatosaként dolgozni. Itt éri a sorsfordító telefonhívás egy régi hollywoodi kollégától, aki nem arra próbálja rábeszélni, hogy vállaljon el még egy filmet, hanem azzal győzi meg, hogy Jody Moreno (Emily Blunt) első rendezését kell megmentenie. Colt nem habozik. Miért is tenné, hiszen fülig szerelmes az operatőrből lett direktorba, akivel elég szépen alakult az ismerkedés, mindaddig, amíg brutálisan össze nem törte magát és le nem koptatta.

A közönség biztosan vevő az ilyesmire: látványos akciójelenetek egymás hegyén-hátán, egy kis szerelmi szál, meg ugye némi dráma és egy kis humor, hogy valami súllyal és lendülettel is felruházható legyen a sok kaland. Elég csak megnézni Leitch filmográfiájának eddigi listáját: az Oscar-díjas Charlize Theron főszereplésével, részben Budapesten forgatott Atomszőke, a Deadpool-filmek és a Halálos iramban sokadik része sem mondhatja el magáról, hogy a látványelemeken túl bármi másért megragadt volna az emlékezetünkben (a kakukktojás csupán A gyilkos járat). A kaszkadőr viszont mintha azoknak készült volna, akik folyton fanyalogtak, hogy milyen értelmetlenek és unalmasok ezek a munkák. Leitch talán be akarta bizonyítani, hogy igenis össze tud kalapálni olyan produktumot, amelyben nem csak a tömény akció dominál.

Az elgondolás megsüvegelendő, az pedig külön értékelendő, hogy az alkotók úgy gondolták, a garantált sikerhez kellenek az olyan A kategóriás nevek, mint Ryan Gosling és Emily Blunt, akik történetesen a tavalyi év két legsikeresebb nyári bemutatója miatt összedolgozott címekkel fura jelenséggé vált „Barbenheimerből” kilépve most azonos univerzumban egyesítik erőiket. Az már kevésbé szerencsés, hogy míg Gosling karaktere szerethető és érdekes, addig a töltőanyagok miatt kicsit viaszos szív alakú arcával és átható tekintetével, na meg ártatlan hangjával dolgozó Bluntba tényleg bele lehet esni (kislemezt érdemlő módon adja elő Phil Collins Against All Odds című dalát a bárjelenetben), csak éppen olyan súlytalan a karaktere, mint a fonál. Valami hasonlóval lehetne érzékeltetni magát a játékidő első felét is, ugyanis a Michael Bayre emlékeztető látványelemek és a Guy Ritchie átlagosabb filmjeit idéző humorbetétek ellenére nem sok történik az első órában.

Aztán mintha beindulna a film: a közhelyek után érkeznek a tényleg jól kigondolt és profin kivitelezett jelenetek (az osztott képernyő is nagyon szuper), tudunk nevetni a poénokon, miközben egyre értékelhetőbbé válnak azok a teljesen valós problémák (az álomgyári szardömping begyorsulása, a metaverzum, a mesterséges intelligencia, azon belül is a deepfake-technika), amelyeket beemel a cselekményébe. Bár a történet szándékoltan lényegtelennek indul, Leitch a fináléban vastagon aláhúzza: semmi másról nincs szó, mint egy nagy kaszkadőrfesztiválról. Nyilván a „film a filmben” élményt biztosító Acélvihar sem véletlenül akkora ordító baromság, hogy amikor a rendezőnő először magyarázza a film történetét, nehéz elhinni, hogy ilyen videójátékszerű bóvlira bármelyik hollywoodi stúdió pénzt áldozna – pedig se szeri, se száma a hasonló példáknak.

A kaszkadőr egyetlen valódi fegyverténye: a marginálisnak látszó kaszkadőr szakma felmagasztalása. Mert lehet Ryan Gosling akármilyen férfias és erős, a valóban lélegzetelállító akciójeleneteit kaszkadőr nélkül soha nem tudta volna leforgatni – pláne nem abban a filmben, amely a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült a szakzsargonban csak a „cannon roll” elnevezéssel ismert autóborító mutatványok száma miatt. (Nem véletlen, hogy a költséghatékonyan dolgozó Leitch filmjei közül csupán a Halálos iramban: Hobbs & Shaw büdzséje volt drágább). Esés, ugrás, száguldás, lövöldözés, robbanás és miegymás ellenére sem vagyok meggyőződve arról, hogy A kaszkadőr kiállja a felejtés próbáját. De azt sem állítom, hogy ettől még rossz lenne.