Traumák, bűntudat és Dél-Afrika

1960. március 21. a sharpeville-i mészárlás véres dátuma: mintegy hetven, apartheid ellen tüntető feketét öltek meg a rendőrök ezen a napon. A vérengzést tüntetéshullám követi, rengetegen szólalnak fel a faji hovatartozás alapján történő megkülönböztetés ellen – az állam válasza pedig bebörtönzések és további véres megtorlások. A polgárjogi szervezetek tiltólistára kerülnek, a fekete polgárjogi harcosok innentől fogva erőszakhoz folyamodnak. A sharpeville-i mészárlás tehát fordulópont a Dél-afrikai Köztársaság történetében, hiszen az eseményt követően méginkább a faji diszkrimináció lesz a társadalmi berendezkedés meghatározója, az ország pedig egyre inkább elszigetelődik.

A történelmi esemény véres mementójaként március 21-én az emberi jogokat ünneplik ma a Dél-afrikai Köztársaságban, Sharpeville pedig, a város, mely a vérengzés emlékét őrzi, emlékművet állított halottjainak. Adze Ugah rendező arra kíváncsi, mennyire sikerült túltennie magát az elnyomott népcsoportnak ezen a szörnyű atrocitáson, és hogyan befolyásolja mindmáig a személyes kapcsolatokat a vérengzés emléke és a faji diszkrimináció – főleg azokat a kapcsolatokat, melyek szeretnének átívelni a két népcsoport közti szakadékon.

Adze Ugah neve valószínűleg nem cseng ismerősen a fülünkben, mégis érdemes figyelmet szentelni neki, már csak azért is, mert afrikai rendezőről van szó. Az ilyen témákat leginkább „belülről” etikus feszegetni, hiszen az elnyomással kapcsolatban általában olyan művésznek van autentikus mondanivalója, aki az elnyomottak hangján szólal meg. Adze Ugah nigériai születésű, Dél-Afrikában él, ahol rendezést és forgatókönyvírást tanult.

A történet helyszíne maga Sharpeville. A várost ma turisták látogatják, nagyjából úgy funkcionál, mint egy holokauszttábor utáni emlékmű. Míg Sharpville-t leginkább feketék lakják, az ide látogató turisták fehérek. Tyra (Michelle Botes) egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki egy szervezett turistacsoport tagjaként érkezik a sharpeville-i emlékműhöz. Tyra a kezében tartott fényképezőgép lencséjén át szeretne közelebb jutni ehhez a világhoz, láthatóan leköti, vonzza a hely. De mi az, ami idevonzza az embereket? Ez a kérdés szó szerint el is hangzik – Tyra szegezi egy turistatársának. „A fehér ember bűntudata, mi más” – hangzik el a film kulcsfontosságú mondata. Tyra személyében pont ezt érezteti velünk a film – a látogatás több, mint egy turista kíváncsisága, Tyra törleszteni szeretne valamit.

Amikor megismeri Syiát (Nqobile Khumalo), a gyönyörű helyi lányt, arra kéri, legyen az idegenvezetője. A két nő közti barátság lassan vonzalommá alakul. Ezen a ponton tűnik fel és jut kulcsfontosságú szerephez Tschepu (Sandile Mahlangu), Syia barátja. Amint megneszeli, hogy a két nő között szoros kötelék van kialakulóban, Tschepo onnantól bosszúra szomjazik.

Bár két nő szerelmét helyezi középpontba, a film nem egy klasszikus LGBT-film. A rendező sokkal inkább arra kíváncsi, hogyan befolyásolja ezt a kapcsolatot – és bármmilyen, faji vagy nemzetiségi szakadékon átívelő kapcsolatot – a múlt. Bár egyikük sem élt akkor, felmenőik sorsa beleszól a kapcsolat kimenetelébe. A féltékeny Tschepót pedig nem is annyira az bántja, hogy Tyra éppenséggel nő, mintsem azért szomjazik bosszúra, mert fehér.

Az apartheidrezsim hosszan tartó következményei, a nemzeti trauma, amit nem sikerült feldolgozni, felettébb izgalmas képlet egy forgatókönyvhöz. A karakterek szavai pont azért hatnak erőteljesen, mert azt sejtjük, hogy tükre azoknak, akik túléltek és emlékeznek, de azoknak is, akik később születtek és öröklik a nemzeti tragédia emlékét. Nekünk, nézőknek óriási szükségünk van ilyen témákat látni. A produkció azonban sajnos nem ugorja meg a lécet, amit feltesz magának. A forgatókönyv helyenként összekuszálódik – és csalódva látjuk, hogy a rendező ezen a ponton némi afrikai miszticizmust csempész a narratívába –, úgy érezzük, szeretnénk többet látni a karakterekből, és a filmélményből az olykor érthetetlen vizuális metaforák is jócskán elvesznek. Mindamellett, valljuk be, afrikai rendezőtől ritkán látunk filmet – ha igen, akkor az leginkább szűk nézői réteget megcélzó fesztiválokon történik. A másik oldalon, a nyugati rendezők által, külső szemmel készített produkciók – bár tökéletes narratívával és vizualitással dolgoznak – ritkán tudnak autentikusan beszélni Afrikáról. Éppen ezért fontos, hogy nagyobb teret kapjanak az ilyen produkciók, ezek a rendezők pedig fejlődési lehetőséget. Az apartheid láthatóan az alkotó embereket is néhány évtizeddel hátráltatta. Ezen a produkción pont azt érezni, hogy a film készítői nagyon is tudják, mit akarnak mondani, csak a kifinomult eszközök hiányoznak hozzá, hogy ezt meggyőzően tegyék.