Totális metál

A nyolcvanas évek elején alapított együttes az 1986-ban kiadott Reign in Blood című lemezzel lényegében létrehozta a műfajt. A mindössze 28 perces albumon tíz hipergyors (és szuperkemény) metálszámot hallhattunk – a lemez időtlenségét jelzi, hogy a Slayer a kétezres években egy turné (Still Reigning) összes állomásán a számok eredeti sorrendjében játszotta végig a lemezt. S bár a rádiókat a zúzás nem érdekelte, a Reign in Blood aranylemez lett, a rajongók csak az Egyesült Államokban félmillió példányt vásároltak meg belőle.

A tézist követte az antitézis, a belassult – és a vaskalapos metálosok által eleinte gyűlölt – South of Heaven (1988); majd a szintézis, az intenzív és középtempós témákat variáló Seasons in the Abyss (1990). Utóbbi lemezen született meg talán a Slayer történetének legjobb száma, a Dead Skin Mask, melynek megszületését egy sorozatgyilkos, Ed Gain története inspirálta.

Az albummal véget ért egy korszak, a metálzenészek által felmagasztalt dobos, Dave Lombardo otthagyta a bandát, amely az ezt követő másfél évtizedben is kiadott néhány lemezt – kevés sikerrel. A legnagyobb figyelem talán a God Hates Us All (Isten mindenkit gyűlöl) című albumra irányult – leginkább azért, mert a Bibliát véresen ábrázoló borítóval megjelent korong 2001. szeptember 11-én került a boltokba az USA-ban.

Aztán jött egy újabb fordulat. Már a 2006-os Christ Illusion is elég jól sikerült (a lemezen újra Dave Lombardo dobolt), a 2009 novemberében megjelent World Painted Bloodot pedig a szakírók egyenesen egy klasszikushoz, a Seasons in the Abysshoz hasonlítják. Nem alaptalanul.

A Slayer sikerének titka az állandóság, a zenekar továbbra is a maga konzervatív útján halad. A zenehallgatáshoz például kár izzítani a legmodernebb hangrendszereket, a dobok tompán puffognak, és a gitárok sem a legfrissebb divat szerint dörrennek meg. A Slayernek azonban nincs szüksége digitális trükkökre, nincs együttes a metálszíntéren, amely képes lenne feszesebben játszani a Slayernél.

A retró-hangulatot erősítik a King–Hanneman kettős tekervényes gitárszólói is. Nem változtak a szövegek sem, a banda vonzalma megmaradt a beteges témák iránt. A Unit 731 például egy második világháborús japán egységről szól, amely becslések szerint 400 ezer ember haláláért felelős Mandzsúriában – a szerencsésebbekkel a mesterségesen terjesztett tífusz vagy kolera végzett, de voltak, akik élveboncolásnak vagy sorozatos amputációknak estek áldozatul.

S bár lényegében semmi új sincs az albumon, a Slayer a World Painted Blooddal egy színes korongot tett le az asztalra. Tom Araya nemcsak kántálásban és hörgésben bizonyít, hanem – végre – dallamokra is ragadtatja magát. Az alig negyvenperces lemezen szépen sorakoznak egymás után a gyors, nagyon gyors és szélvészgyors tételek. Mégsem fullad unalomba a zene, ami egy 2009-es metálalbum esetén nagy szó. Hogy is fulladhatna: a Slayer-diszkográfia közel húsz év után gazdagodott újra egy klasszikus lemezzel.

Az egyetlen rossz hír csak az, hogy a banda lemondta az őszi-téli koncertsorozatát. Az indok meglehetősen prózai: Tom Araya krónikus hátfájásra panaszkodik. Márpedig a hátfájással 48 évesen már nem ajánlatos játszani.
(Slayer: World Painted Blood, CD, 39:46, Sony Music,2009)