Tompa napfény a vásznon

Aligha jutalmazza gyakran magát azzal a néző, hogy újranéz egy mozgóképes alkotást. Ha mégis sor kerül az egyedülálló alkalomra, akkor általában csak égető kényszerről vagy hallatlanul nagy szerencséről lehet szó. Ami engem illett, Carla Simón katalán rendező Alcarràs című nagyjátékfilmjét kétszer is megnéztem: előbb a szeptemberi miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztivál versenyen kívüli alkotásokat bemutató programjában, aztán néhány héttel később a Reykjavíki Nemzetközi Filmfesztivál (RIFF) Spanish Waves elnevezésű tematikus szekciójában, ahol a film bolíviai operatőre, Daniela Cajías üdvözölte a közönséget.

Visszatérő közhely, mégis igaz, hogy vannak olyan művészi alkotások, amelyek egyszerűen nem eresztik a befogadót. Ilyesfajta megfékezhetetlen erővel csapott le az Alcarràs, amely az év elején a 72. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét első katalán film- ként nyerte el, majd nemrégiben Spanyolország hivatalos Oscar-nevezettjeként történelmet írt, mert a dél-európai állam eddig csak két alkalommal küldte katalán alkotó, katalán színészekkel, katalán nyelven forgatott, katalán tematikájú munkáját a világ egyik legrangosabb filmes megmérettetésére (legutóbb éppen Simón 1993 nyara című, a gyászfeldolgozást középpontba állító coming-of-age drámáját). Alcarràs egy alig tízezer lelkes nyugat-katalán kisváros Spanyolország Lleida tartományában, talán negyedórányi autóútra a megye Segre folyó partján álló névadó városától. Nem sok minden történik a 12. századi múltra visszatekintő településen – ha tél van, azért nem, ha nyár van, akkor meg azért. Most, amikor bekukucskálhatunk Alcarràs mindennapjaiban, perzselően forró levegő söpör végig az utcákon és a termőföldeken, mi azonban a városkán kívüli pusztaságban, egy leharcolt, rozsdaette autóroncsban találjuk magunkat, három önfeledten játszadozó kisgyermekkel. A tipikus, többgenerációs mediterrán famíliát megszemélyesítő Solé családhoz tartoznak a kicsik, és talán ők az egyedüliek, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy milyen nehéz sors vár rájuk. Márpedig a tragédia elkerülhetetlen: a mezőgazdasági életforma – legalábbis abban a formában, amiben még tíz-tizenöt éve jelen volt az életünkben – kiveszőben van, ráadásul a sokgyermekes család – egy fél évtizede alá nem írt, csak szóban kötött megállapodás miatt – a megélhetését biztosító földjeit is elveszítheti. Lokális történet, mondhatnánk, de sokkal inkább univerzális téma.

Daniela Cajías kamerája önmegtartóztató szociális érzékenységgel és az eseménytelen kisvárosi létre reflektálva pásztázza a vidéket és szereplőink arcát: sokat mutat, de cseppet sem többet annál, amit látnunk kellene. Finom szerkesztésmód és vállalt szerénység jellemzi a rendező és forgatókönyvíró társa, Arnau Vilaró által jegyzett szkriptet, amely következetesen járja körül a fülledt nyár sorsfordító történéseit. Simón debütálása, az 1993 nyara, amiért 2017-ben elnyerte a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést a Berlinalén, hasonló kontextusban és környezetben beszélt egy félárva hatévesről, aki a számára teljesen idegen, kutya meleg vidéki Katalóniába kerül befogadó családhoz. Igaz, az Alcarràs esetében nem beszélhetünk filmnyelvi memoárról, legalábbis nem abban az értelemben, mint az 1993 nyaránál, bár a barcelonai születésű Simón ősei valóban évszázadokig éltek a mozgókép címéül szolgáló faluban, ahol baracktermesztéssel foglalkoztak, akárcsak a filmbéli család. Persze, lényegtelen, hogy valóban szoros vagy csak érzelmi kötődés jellemzi-e az alkotót és témáját, Simón ugyanis olyan különleges tulajdonságokkal rendelkezik, amivel csak a filmművészet realizmusban lehetőséget látó mesterei tudnak élni. A brit Ken Loach vagy a belga Dardenne-testvérek ifjú utódjaként, és egy másik fiatal barcelonai rendező, Belén Funes honfi- és pályatársaként Simón nemcsak a közösségre és a földre, hanem sokkal inkább az azokat meghatározó egyénekre fókuszál. A hat- éves és mindig mosolygó kislány, Iris (Ainet Jounou) lehetne a tisztaság, az ártatlanság vagy a jövő ígérete, de szó sincs arról, hogy Simón elmozduljon az érzelgősség irányába. Sőt, éppen ez az Alcarràs kulcsa: nagyfokú dramaturgiai átgondoltsággal, profi színészek és tehetséges, valóban a térségben élő amatőrök csapatával képes átfogó helyzetjelentést adni a generációs súrlódásokról, a termőföldek kilátástalanságáról, az évezredes agrikultúra kénytelen-kelletlen felszámolásáról – egyetlen giccses, imázsmunkát idéző plán, érzelmileg rosszul megrajzolt jelenet vagy a látottakat eluralni próbáló drámai kísérőzene nélkül.

Két világ ütközik egymással, nem csak a felszínen. A család egyik meghatározó férfitagja, Quimet (az amatőr főszereplő, Jordi Pujol Dolcet bivalyerős játékában) és sógora, Cisco (a szintén először látható Carles Cabós) például merően eltérő véleményen vannak azt illetően, hogy mi lenne a legideálisabb a szeretteik számára. Miközben versenyt futnak az idővel, Simón mintha lelassítaná a cselekményt. A zárójelenetben, amelyben a család az utolsó barackokat is elteszi befőttnek, megáll az idő. Miközben a barackültetvény sorsát végérvényesen megpecsételve felberreg a kotrógép (biztosak lehetünk benne, hogy odatelepítik a tervezett napelemerdőt), az alcarràsi este alig észrevehetően bekúszik a bőrünk alá.