The Butchers: Dig!!!, avagy nem bánod meg, ha mélyre ásol

Tulajdonképpen nincs itt semmi hókuszpókusz, csupán arról van szó, hogy – jó esetben - minden zenekar folyamatosan fejlődik, kísérletezik, próbálgat. A tagokra egyenként is egy csomó inger hat, különböző zenéket hallgatnak, reagálnak az újdonságokra, régiségekre, és a próbateremben egyeztetni igyekeznek ezeket a hatásokat. Ilyenkor szerintem másodlagos, vagy inkább harmadlagos kérdés, hogy milyen műfajt képviselnek ők „hivatalosan”. A stílusfiókokat amúgy is a kritikusok találták ki, hogy megkönnyítsék saját, illetve a médiában dolgozó kollégáik munkáját. Mert manapság egyre inkább jellemző a zeneiparra az a tendencia, hogy mindent igyekszeznek kategorizálni. Mert így könnyebb eladni az adott „terméket”. 

A somorjai Hushegyi fivérek, András és János, alias Johnny hozták létre ezt a zenekart, eleve sejtve, hogy nem ebből fognak megélni. Mert hiszen rétegzenét játszanak. Olyasmit, amit egy időkapszulába rakva nyugodtan visszaküldhetnénk a hetvenes-nyolcvanas évekbe: az ottani befogadók is értenék, miről van szó. Ami anno mainstream volt, az ma rétegzenének számít, még akkor is, ha modern köntösbe bújtatják és hiper-szuper körülmények között veszik fel, mint például esetünkben, a legendás Gila Stúdióban. 

A Hushegyi tesók a blues modern változatával kezdték, később áttértek a stoner rockra, amely szintén nem számít hatalmas biznisznek nálunk, főleg akkor, ha a zenekar mögött nem áll profi menedzsment, és nem fektet beléjük komolyabb összeget egy bátor mecénás vagy kiadó.

Az albumnak voltak előzményei: a srácok idén folyamatosan csöpögtették új szerzeményeiket a netes felületeken: április végén jelent meg a Never Give Up, amely Hushegyi János szerzeménye. A dal videóklipjét a Szenci Városi Művelődési Központban vették fel Jakub Horňák operatőr közreműködésével, aki már több klipet készített a zenekarnak. A címadó dal, a Dig!!! július közepétől elérhető, ennek zenéjét Hushegyi András írta, a dalszöveget pedig felesége, Anita. A hozzá készült klipet András a mesterséges intelligencia segítségével készítette, ez a zenekar első animált videója. 

Vagyis tulajdonképpen felkészítették rajongóikat a várható változásokra: az új albumon ugyanis a hard rock, vagy inkább a heavy rock irányába indultak, amely stílust az egyszerű struktúrák és a markáns riffek jellemzik. A számok viszont akkurátusan kidolgozottak, remekül használják azokat a zsigeri energiákat, amelyek a dalszerzési folyamat alatt felszabadultak. Az album nem kifejezetten „bulizós”, inkább „belemélyedős” zenét kínál, a tagok sokat fejlődtek hangszeres tudás és dalszerzés szintjén is. Aki játszik valamilyen hangszeren, egyből érzékeli, és nevén is tudja nevezni a harmóniabeli, hangszerelési, ritmikai újdonságokat. Felfigyel a fantáziadús, néhol szokatlan megoldásokra, és nagyon élvezi, ahogy a srácok egy-két jól eltalált, egyszerű, de karakteres gitárriffel fészket raknak a számoknak - ami azért is nagy szó, mert manapság már igen nehéz újat mutatni ebben a szigorúan behatárolt műfajban. A refrének is csak annyira melodikusak, amennyire „muszáj”, azaz nem a szívünkhöz akarnak szólni. És én például nekik köszönhetően ismerkedtem meg a Harley Benton gitárokkal, amelyek jóval olcsóbbak a nagymenő, picit talán túlértékelt márkáknál, viszont nagy dolgokra képesek, ha megfelelő kezekbe kerülnek.

Aki viszont átlagos zenehallgató, vagyis az empirikus tapasztalásnál marad, és nem érdeklik a gitármárkák, az egyfajta kellemes, lelkesítő bizsergést fog érezni a lemezen szereplő nyolc szám hallatán. Az anyag ugyanis szép, kerek ívet alkot. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a Dig!!! a zenekar eddigi legjobb albuma. 

A dalok egy kivétellel (Kirobbanok) angolul szólnak, ahogy azt már megszokhattuk a formációtól. Az albumon két dobos (Brunczlik Kristián és Szamaránszky János) játéka is hallható. A basszusgitáros, Csizmadia Zoltán nincs már velük, jelenleg épp basszerost keresnek, lehet jelentkezni, de szerintem nem is olyan fontos ez a hangszer ahhoz, hogy tovább lépjenek. A Hushegyi fivérek körül amúgy is gyakran változik a felállás, dobosok, basszerosok jönnek-mennek, ami első blikkre talán kissé problematikusnak tűnhet, de tulajdonképpen az érési folyamat része.

Szinte sajnáltam, amikor véget ért a lemez, mert hallgattam volna még. Úgyhogy megfordítottam a lemezt. Mert a Dig!!! fizikai formátumban csak vinylen, azaz bakeliten jelent meg, ami szokatlan döntésnek tűnhet, ám manapság ez a leghaladóbb hozzáállás. Kézbe fogni egy bakelitlemezt, odailleszteni a tűt... ez egyszerre nosztalgikus és nagyon up-to-date érzés. Persze az anyag valamennyi digitális formátumban is elérhető, de azért mégiscsak más fizikai értelemben is birtokolni a zenét. 

Szóval nincs itt semmi hókuszpókusz, csak hét remek, sodró lendületű, egyszerű karakterű, ám mégis mélyre ásó szám, és egy lassú búcsúdal, a Talk To Me, amelyet én inkább valahol középtájt helyeztem volna el. Albumzárónak ugyanis nekem túl egyszerűnek, megúszósnak tűnik a refrénje a balladaműfajon belül. De persze ízlések és pofonok…

A somorjai hentesek honlapján a merch-termékek között a kapucnis pulcsik mellett zenekari logós, fából készült, békebeli vágódeszkákat is találni. Ez is mennyire szimbolikus: egyszerre jelenik meg benne a hagyománytisztelet és az újítás szándéka, csakúgy, mint a zenéjükben – villant át az agyamon. De aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, nehogy már boomernek tűnjek. 

Még egy közérdekű információ: A zenekar továbbra is keresi új basszusgitárosát, érdeklődni a Facebook- vagy Instagram-oldalukon lehet, személyes üzenetben.