Tárca a Szalonban

Hiába hunyorgott, a ragyogás utat talált a szemhéjai alá. Hanyatt feküdt a forró homokban, és szempillái fésűsorai között a felhőtlen eget kémlelte. Ahogy a munkaidő lassan véget ért, egyre többen jöttek ki a strandra. A töltés alatt hosszú sorban álltak a kocsik a tűző napon. Élve főne meg, gondolta, miközben feléjük nézett, ha valakit most bezárnának az egyikbe.

A holtág barátságos kifliformában húzódott végig abban a mélyedésben, amit kétfelől a töltés és az ártéri erdősor határolt. Az erdősoron túl az élő folyó hömpölygött a maga fenyegető eltökéltségével délre, a messzeségbe, ismeretlen idegen tájak felé. Ott nem volt szabad fürdeni, ezt mindenki tudta, mégis időről időre valaki megpróbálkozott vele. A hirtelen mélyülő part, az ellenállhatatlan sodrás, és a legváratlanabb helyeken alattomosan felbukkanó örvények minden évben megkövetelték a maguk áldozatait. Erejüket fitogtató fiatal férfiakat és meggondolatlan suhancokat általában. És aki egyszer ott elmerült, nem is mindig került elő aztán. Mintha bizonyos testekhez jobban ragaszkodott volna a folyó.

A holtág nem moccant, se örvénnyel, se sodrással, se szakadó parttal nem fenyegetett senkit, csak hevert, elnyúlva, mint egy öregember, a legapróbb széllökéstől is hideglelősen végigborzongó felszínnel.

De most még a szél sem fújt, tikkadtan, egy helyben remegett a kocsonyás levegő a szabadstrand felett. És a sikolyok, kiáltások, nevetések mind, mintha beletapadtak volna ebbe a kocsonyába, tompa visszhanggal haltak el pár méterrel a föld fölött.

Nem lehetett sokáig bírni a parton napernyő nélkül, a fiú érezte, máris leégett a karja, mellkasa, orrnyerge. Mintha tüzes kátránypapírral dörzsölnék a bőrét, pedig csak ő maga húzta végig tenyerét kulcscsontjától a köldökéig. Amíg nem halljuk a jelet, nem mozdulunk, egyeztek meg egy fél órával előbb, amikor az egészet kitervelték. Aztán elhelyezkedtek egymástól nyolc-tíz méterre, egy vonalban, néhány lépésnyire a víztől, hogy a strand egy szélesebb karéján megindíthassák majd a támadást, amikor eljön az ideje. Most mindenki a vezérre várt, mikor tolja végre szája sarkába két kisujját, hogy azzal az összetéveszthetetlen, elképesztően hangos füttyszóval lendítse mozgásba a csapatot, amire rajta kívül senki más nem képes. Valamiért mégis tétovázott, bizonyára, mert a célpontok még nem mentek be elég mélyen a vízbe, vagy, mert valami idegen zavaróan begyalogolt a képbe. A fiú mindenesetre már alig bírta elviselni a bőrét felszántó vad napsütést. A szája is kiszáradt, fájt a nyelés, hiába gyűjtögette nyelve alatt a nyálat.

Aztán mint egy ostorcsapás, mégis végighasított a parton a füttyszó. Még éppen a rosszullét előtt, gondolta a fiú, és hogy végre, azzal felpattant, akár a többiek a két oldalán, és hangos csatakiáltással indult meg vágtatva a víz felé. A vezér füttyszava és a fiúk csatakiáltása után egy újabb hanghullám söpört végig a part felett, ezúttal a víz irányából, a lányok sikolya. Ez is éles volt, de valahogy erőtlenebb mégis, mint a fütty, és kevésbé vadállati, mint a csatakiáltás. Inkább nedvesen lüktető, kiismerhetetlen és végső soron vonzó. Legalábbis a fiú így érezte, miközben bokáig, lábszárközépig, aztán térdig gázolt a vízbe, széles, esetlen mozdulatokkal.

Odakint a parton felkönyökölve figyelték az emberek, hogy mi lesz ebből. Voltak idősebb férfiak, akik egészen felálltak, és széles vigyorral, biztató kurjantásokat küldtek a fiúk után. Egy-egy aggodalmaskodó nő a szája elé kapta a kezét, és volt, aki egészen rémülten figyelte, mi jön ezután. Mintha rossz emlékeket idézett volna fel bennük ez a hirtelen összecsapás.

Mielőtt a fiúk elérték őket, a lányok összekapaszkodtak egy körben, hátha együttes erővel ki tudják állni a rohamot. De nem volt szerencséjük, ahogy elérte őket a vezér, aki az összes rohamozó közül a legügyesebben mozgott, és a legerősebb volt, egyetlen határozott mozdulattal kitépte a hozzá legközelebb álló lányt a gyűrűből. És már nyomta is a víz alá. Aztán a következő támadó is odaért, és ő is a víz alá préselt egy fehéren villanó testet.

A parton hangos röhögéssel, füttyögéssel és tapssal méltatták a teljesítményüket. A fiú még tisztán hallotta, hiszen le volt maradva a többiektől. Így kell ezt, hörögték mögötte, kapjátok el őket. Vadul habzott a zöldesszürke, iszapos víz, ahol a lányok levegőért kapkodva igyekeztek feltörni az inas karok szorításában.

Amikor a fiú meglátta a melle előtt összekulcsolt karral, riadtan remegő alakot maga előtt, az futott át rajta, hogy még soha sem ért hozzá egy lány meztelen bőréhez. Hiszen hogyan is mert volna, mikor? Az iskolában? Az utcán? Lehetetlen volt még csak elképzelni is. És most mégis, gondolta, ahogy a lány tekintete egy pillanatra találkozott az övével. Aztán megragadta a hófehéren ragyogó vállat, és amilyen erővel csak bírta, lerántotta magával a víz alá.