Szolláth Dávid: Seregszemle a Technikában

Itt van Cézé, a punkból lett fajvédő. Világnézeti fordulatát azzal fejezi ki, hogy újabban piros helyett fehér cipőfűzőt fűz Martens-bakancsába. A taraját elhagyta, de nem lett kopasz. Cézé nem „Sieg Heil”-ező tucatbarom – ő intellektuális náci. Tényleg nem neki való az utcai verekedés. A nagy fekete ávóskabátban elvész törékeny alakja, összecsuklottan ül a Technika süppedős foteleinek egyikében, a szokott asztalnál. Teaszínűre sötétített, sokdioptriás lencsék mögül a jegyzeteit olvassa fel a ritkás szőke haját újabban cézésen hátrazseléző Damónak. Hézagos fogsora rései közül cigarettafüst és soronként ízlelgetett titkos tudás kígyózik elő. Traktátus az erő szépségéről, hónapok óta írja. Damó hallgat, hígító- és acetonszag veszi körül. Túl van már egy asztali fehéren, és ma is Orsit várja a Technikában. 

Itt van Csésze, a tépett hajú performer és képzőművész. Ő Cézé egyik csaja mostanában. Imádom azt a nagy, pisa fejét, mondja Csésze, mire a radikális ideológus méltatlankodva néz szemüvege fölül. Csésze babaarcú széplány, aki csak nagy erőfeszítések árán tudja elcsúfítani magát. Kutyaszerűen vihog, leborotválja fél szemöldökét és kézfejével törli az orrát. Minden reggel lefényképezi, amit szart, ebből rendez kiállítást. Épp az „Ülő sakál”, az „Eiffel-torony” és a „Kényszerneurózis” című művei hevernek előtte a dohányzóasztalon.

Itt van Krausz, a filozófus. Ő a legnagyobb tekintély, mert nagydarab, pipázik, és néhány félévet járt az ELTE filozófia szakára. Szakálla dús a sok olvasástól. Csésze tőle szedte föl a művészszar ötletét, noha Krausz épp a modern művészet végső kudarcának eklatáns példájaként szólta le Manzoni konzervdobozait. Cézé vele beszéli meg, amit Nietzschéből és Hamvas Scientia Sacrájából összeolvasott. Röpködnek az idegen szavak a kissé kataton Damó feje fölött. Krausz másfél mázsa, Maimonidészt olvas, felsőfokúja van németből, és állítólag echt zsidó. Damó, mielőtt Krausszal találkozott, három zsidó embert látott összesen. Saját Alzheimer-kóros nagyanyját, annak arcidegrángásos féltestvérét, Dodi nénit, valamint Magdikát, a folyton az újságosnál üldögélő öregasszonyt. Mindhárman rég halottak. Damó valamiért azt hitte, ők voltak az utolsók, és zsidók már csak történelemkönyvekben meg Woody Allen-filmekben vannak. Nagyon furcsa, hogy Krausz fiatal, mégis zsidó. Krausz Cézét egyébként zsebgoebbelsnek csúfolja, kineveti, de jól elvan vele.  

Itt van Beregi, az újságírójelölt, amatőr helytörténész és költő, aki mostanában batikolja a pólóit, ezért városszerte buzinak tartják. Most épp koktélrecepteket magyaráz Mártának, a spánielfrizurás, szoborszerűen közönyös pultos­lánynak. Távoli bolygókról ír metafizikus űrszonetteket, úgyhogy Damónak is gyanús. De azért elgondolkozik rajta, milyen lehet férfival. Persze, semmiképp nem Beregivel, pfuj. Itt van aztán Angi, Orsi első udvarhölgye, aki állítólag valami harmincas vén állattal él együtt Petőfivárosban, egy kiöregedett focistával, aki hol elveri, hol teherbe ejti. A focistát még senki sem látta, de úgy tudni, bármire képes, Angi gyakran mutogatja a véraláfutásait. Zokogógörcsök barátnői körben a hátsó asztalnál, félévenként kaparás. Zsilett- és csikknyomok botszáraz karján.

Itt van Bulcsú, faszobrász és népzenész, lányos anyák réme. A pianínónál futamozik fél kézzel, s közben a hatméteres világfájának fallikus jelképiségét elemzi egy szorosra kontyolt leánykának, Almának (vagy Annának?). A gömbölyded lány a témától pirul, a szobrászizmoktól olvadozik. Lelkes, félszeg, porcogós Annóka. A táncházukról próbál beszámolni, Sebestyén Mártáért rajong, de Bulcsút ez a legkevésbé sem érdekli, ehelyett pálinkával itatja, és szeretné már megfogdosni. Bulcsú kemény legény atlétapólóban. A sajátjából pálinkázik a kocsmában, s ha rászólnak, befeszített csuklyásizommal, alulról vicsorgó kutyaábrázattal indul meg Ödi bácsi, a tulaj felé. Aztán nevetve lapogatja a vállát, hogy csak vicc volt, és azonnal elteszi a piát, de csak ha előbb megkóstolja az Ödi bácsi is. Alma fekete, de kék szemű, ezt nem Bulcsú, hanem Damó veszi észre, és a színek szokatlan ellentétét „esztétikai tenziónak” nevezi el. Orsi után ugyanis úgy döntött, hogy a nőkérdést a továbbiakban szigorúan elméleti úton, „teoretikus szublimálás”-sal fogja megoldani. A szép szakkifejezés már önmagában fél kielégüléssel ér fel. Hivatalosan még Orsitól szenved, erre máris leskelődik. Fekete alma, kék szemű alma, micsoda baromság ez. A lány heherészve-csücsörítve érinti ajkához a laposüveget (ebben is van tenzió), aztán prüszköl, könnyezik, olyan erős. Szublimálni, szublimálni! – kapaszkodik Damó. Nem eshet egyikből a másikba.

Itt van Radován, más néven Hennessy, a Krisztus-fejű katonaszökevény. Ő itt egzotikum, messziről jött ember, mert a szerb hadsereg elől szökött át egy kismotoron. Ha Bulcsú a dévaj magyar úrfi, akkor Hennessy az ő földönfutó „lengyele”, aki ezúttal félig szerb, félig magyar. Nevét onnan kapta, hogy a motort egy üveg sokcsillagos Hennessy konyakra cserélte, amikor méltóképpen akarta megünnepelni a sikeres áttelepülést. Hennessyről azt mondják, csempész, mert mindig van pénze, igazából csak alkalmi munkás Bulcsúék tanyáján. A világfán dolgozik kosztért-kvártélyért, és ő vigyáz Bulcsúra, amikor Bulcsút már le kell fogni. Hennessynek mélyen zengő hangja, vajdasági tájszólása és széles jókedve van, Damó szereti, mert mindig megkínálja őt fűvel, pálinkával, márkás cigivel. 

Itt van Keszi, kongás és kiugrott jehovista, itt van Somlai Bé, a bokasüllyedéses rocker, az obligát fehér kosarascipőben, itt van Foreszt, a jazzbillentyűs milliomospalánta, aki kamaszkora óta alkoholista, de ő úgy mondja, „alkoholbeteg”. Foreszt mostanában Angival kavar, ami önmagában is veszélyes, tekintve a focistát, aki bármire képes, ráadásul elkötötte és összetörte a focista Marutiját, most aztán bujkálnak előle. Keszi, Foreszt és Somlai Bé egyébként Bulcsú zenekara, és éppen két piaristával tárgyalnak egy, a Művelődési Házból lopott erősítőről, amíg a frontemberük Annókát (Almácskát?) puhítgatja. A piaristáknak mostanában nyiladozik a csipája, újabban bemerészkednek a Technikába. A délutáni kimenő negyven percébe sűrítik a kamaszlázadást. Onnan lehet megismerni őket, hogy kötött szvetterben és élvasalt farmernadrágban járnak, párosával, mint a hittérítők, és kizárólag drága vodkát isznak, mert attól állítólag nem lesznek piaszagúak az esti közös imán. Az egyikük, Barcs Frici, a szerda reggeli diákmisék őszinte arcú gitárosa. Jézus él akusztik. Kihajtott ingnyak, hitteljes popzene. Most gospelt szeretnének, csak nem engedik nekik az atyák. Damó is piarista volt, amíg ki nem rúgták. Hajnali mise, hideg templom, piruló hittanos lányok. Aranykereszt fehér pulóveren, elkapart pattanások púder alatt. Ferdeszögben szemezni a térdeplőről, bűntudat nélkül semmit se ér. Közülük tűnt ki Alma (vagy Anna) „feszült esztétikumú” arcával. Az oltár körül műperzsa, félkaréjban énekesek és kopaszodó szobafenyők lakkozott dézsában. A másik piarista valami Kelemen, van vagy két méter, és még soha senki nem hallotta beszélni. Damó szerint ez egy basszusostól nagyon is rendjén való. Hegedű alakú basszusgitárja van, mint McCartneynak, ígéretes a srác. 

Itt van mindenki, és – Damót meg a kétméteres piaristát kivéve – mindenki egyszerre beszél. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, arról, hogy mit ért Nietzsche az „örök visszatérés”-en, arról, hogy milyen lehet a Tatooine bolygó röppályája a kettős csillag körül, arról, hogy a kiállítással szart nyomunk a nyárspolgárok arcába. Mindenki az épp futó nagy tervét ecseteli, azzal azonosítja magát, és a terveik alapján árazzák be egymást is. A gospeles, a világfás, a táncházas. Beregit három stencilezett verssel, négy dalszöveggel és egy cikk kéziratával a zsebében már írónak tartják. Csészének pedig már korszakai is voltak, például szőrmebundákat borotváló gerillanő is volt már, mielőtt „szarfotós” lett. Krausz, a Technika vitán felül legnagyobb filozófusa vonja le a tanulságot. „Az vagy, amit kitalálsz, mert ami most van – mondja, és pipaszárával körbe mutat, a Technikán kívüli világra célozva –, az a múlt, és szart sem ér.”