Szolláth Dávid: A befogadás feltétele

Egyetemista korunkban ő is csapta neki a szelet a maga suta módján. Nagy bamba szemekkel nézte a koleszfolyosón. Alig tudott egy sziát kinyögni, amikor Zsófi lebegő lépteivel, színes harisnyában elsuhant mellette. Az ötven kilójával, a kék tescós szatyrával elfér a kocsiban. Az apartmanban is jut neki egy fél szoba, ötnek ugyanannyiba kerül, mint négynek. Miért mondanék nemet. Beregi lesz a babysitter, legalább esténként elmehetek andalogni Zsófival a kikötőbe. Arra azért megkértem, hogy a nyaralás alatt ne szakmázzunk. Majdnem úgy mondtam, „azzal a feltétellel” jöhet, ha nem szakmázunk. Zsófi ehhez még hozzátette, hogy a nosztalgiázást is kerüljük, ha lehet, mert kicsit unja már a kamaszkori sztorijainkat.

A gyerekek szeretik, mert uralkodhatnak rajta. Kiszagolják infantilizmusát, becserkészik, kisajátítják, ő meg hagyja magát. Ül beásva a homokvárban, nyakig iszappakolásban, a két vadember sikít körülötte. Nagynyomású teleszkópos – Samu szerint teleszpókos – strandpuskákkal vízágyúzzák le róla a sarat. Engedi nekik, amit mi már csak ritkán.

Ezen a strandon az a szokás, hogy minden hétfő reggel hatalmas, másfél méteres kupacokba túrják össze a homokot egy munkagéppel. Gyerekszemmel ez minden elképzelést felülmúló homokozási lehetőség. Most épp alagutakat fúrnak a homokhegybe. Samu és Veró derékig beásták magukat kétoldalról, Beregi teljes karral nyújtózkodik befelé, arcával is a homoknak szorulva próbálja elérni a hegy közepét, hogy odabenn összeérjen a három alagút. Mi távolabb, az árnyékban. Zsófi könyökölve alszik mellettem a könyv fölött, én meg ugrásra készen figyelem, mikor omlik rájuk a köbméter homok.

Egy svéd vagy dán anyuka mindenáron vissza akarja adatni nekik a műanyag buldózerünket a kisfiával. Közben a saját játékaikat kapkodja össze és a vállával fülére szorított telefonba is beszél. Látszik, most nem tud türelmes lenni a gyerekkel, sietniük kellene. A nő vékony, fehér bőrű és vörösesszőke, a kisfiú pufók, délkelet-ázsiai és nagyon barna. A kisfiú nehezen válik meg a buldózertől. Talán abban is bizonytalan, hogy hozzá beszél-e egyáltalán az anyja vagy a telefonhoz.

Beregi észreveszi végre őket és odafordul. Egész felsőteste tiszta sár, szakálla, szemüvege is teli van homokkal. A beszélgetésben ugyanakkor drámai fordulat állhatott be, mert az anyuka arcán fájdalmas grimasz jelenik meg. Teljes figyelmét a telefonnak szentelve elfordul Beregiéktől, és szórakozottan odébb lépdel. Beregi beszél az ottmaradt gyerekhez, nyilván azt mondja, azt mutogatja neki, hogy nyugodtan játsszon csak a buldózerrel. A kisfiú ijedten nézi a nyakig sáros, érthetetlenül karattyoló bácsit, akinek a szemét ráadásul ijesztő méretűre nagyítja az erős szemüveg.

Csakis pánikreakció lehetett. Mégis nehéz megnyugtatóan elmagyarázni az anyukának, mi történt. A kisfiú teljes erővel Beregi arcába vágja a buldózert, majd sikítva anyjához rohan és belecsimpaszkodik. Nyilvánvalóan úgy néz ki, hogy ez a szakállas iszapszörny erőszakkal vette el a kisgyerektől a játékot. Mire odaszaladok, Samu már a rá jellemző túlvezérelt igazságérzettel, kiabálva magyarázza a sérelmet Verónak. Ez sem jön most jól, fokozza a feszültséget, a skandináv anyuka pedig csak a fiam harciasságát látja, szavait nem érti. „Can’t you see he is only a child, you moron!” sziszegi Bereginek. Beregi nem védekezik, a nő az én magyarázatomat hiszi is meg nem is, a még mindig síró gyereket karjára véve szigorú, gyanakvó arckifejezéssel hagy ott minket.

Az is helyi szokás, hogy a bátrabbak kiúsznak az öböl szájánál lévő hullámtörőhöz és felmásznak rá. Az előző nyarakon ezt csak külön-külön tudtuk megcsinálni Zsófival, valakinek a gyerekekkel kellett maradni. Most hol vele, hol Beregivel mehetek ki. A kaland abból áll, hogy kiúszol nagyjából fél kilométert a tilosba, a bójákon túlra, és amikor már kicsit kifáradtál, akkor jön az igazi kihívás, ugyanis valahogy ki kell másznod a gátra. Az éles, csúszós sziklákon ez szinte képtelenség, csak az adrenalinfüggő fenegyerekek mennek arra. De a földnyelv végén van egy használhatóbb húszméteres szakasz, ahol sima betonlapokkal burkolták a hullámtörő oldalát. Ugyan elég meredek és nyálkás az algától, de vízállástól és hullámzástól függően, üggyel-bajjal azért mégiscsak fel tudsz rajta mászni. A betonlapok közti résekbe ujjbeggyel kapaszkodsz, és a betonra rászívódott csészecsigák bütykein is próbálhatsz lábujjal megtámaszkodni. Azok aztán vagy bírják a terhelést, vagy nem. Szezon elején még több van belőlük. Akik már kimásztak, fentről jókat nevetnek az újonnan jövőkön, akik hosszas szerencsétlenkedés árán, visszaplaccsanások és visszacsúszások után tudnak felvergődni. A hely kialakította a maga beavatási szertartását. Akik a gáton egyszer már kinevették egymást, azok másnaptól klubtársaknak érzik magukat, és a strandon, a kikötőben, a piacon is biccentenek egymásnak, könnyen szóba elegyednek.

Amikor odaérünk, előreúszom, hogy fentről biztassam Beregit, aki először próbálja a gátmászást. Meglepetésemre a tegnapi skandináv anyuka meg egy dizájnszakállú, tetovált pasas nyújtják a kezüket, hogy felhúzzanak. Nem tudják, hogy itt egyedül illik kikecmeregni. Hogy ne legyek udvariatlan, elfogadom a segítséget, aztán Beregit is kihúzzák. Elmaradt a bukdácsolás. A nő azzal kezdi, hogy bocsánatot kér a tegnapiért. Hogy ő nagyon-nagyon bután viselkedett, és megbántott minket. Túlságosan félti a kisfiát. Ez azért van, mert „Nguyen is a special little boy”. Fél éve van velük, ez az első közös nyaralásuk. De Nguyen elmondta nekik tegnap este, hogy mi történt, és szeretné, ha nem haragudnánk rájuk. Kiderül, hogy norvégok. Uwe olajbányász, Ingrid hangmérnök, de most otthon van Nguyennel. Amikor aztán az is kiderül, hogy majdnem szomszédok vagyunk az üdülőtelepen, rögtön át akarnak hívni minket este egy pohár borra, ha lefektettük a gyerekeket (nyilván meleg párnak néznek minket). Hogy ne legyen rossz érzésünk. „No hard feelings.” Összehaverkodunk. Uwének nagyon tetszik a gátmászás szokása, amikor elmesélem. Először vannak itt, nem tudta, hogy itt ez a „befogadás feltétele”.