<p>Sok kicsi szkeccsre megy. Régi-új műfaj hódít a mozikban: tíznél is több rendező munkája tesz ki egyetlen filmet. Öt-, hét-, nyolcperces alkotások követik egymást másfél órán át.</p>
Szkeccsben az igazság
Csak meg kell találni a közös nevezőt, a rövidnél is kurtább történeteket összefogó témát. Lehet az egy város is, amely kitűnő kulissza, tökéletes keret egy izgalmas szerelmi történethez. A franciák már 2008-ban leforgatták a magukét Párizs, szeretlek (Paris, je t’aime) címmel. Megindító epizódok, fájdalmas-szép vallomások viharos érzelmekről, pillanatnyi fellángolásokról, rövidke kalandokról, érzelmi kiruccanásokról, váratlan elválásokról. Párizs szenvedve szeret, szeretve szenved. Huszonkét rendező mesél el tizennyolc történetet, amelyek megérintik, felkavarják, elvarázsolják az embert. Öt percben egy nagyváros pulzálása, különböző helyzetekben különféle jellemek. Mellébeszélni nincs idő, a történetet azonnal ki kell bontani. Szavakban és képekben a tömör fogalmazás elengedhetetlen.
New York, I love you. Amerikai válasz a francia felvetésre. Nyolcmillió ember az álmok és a határtalan lehetőségek városában. A Nagy Alma, a nemzetek Nagy Olvasztótégelye nyolcmillió történetet kínál tizenegy rendezőnek. Egy város, ahol bármi megeshet. Jó és rossz, szép és borzalmas, fájó és megmosolyogtató. New York a független filmesek fellegvára. A hollywoodi gépezetnek nem behódoló alkotók amerikai gyűjtőhelye. Kis költségvetésű produkciók tehetséges rendezői tartanak itt össze. Tom DiCillo, a Coen fivérek, Steve Buscemi, Tim Roth… sorolhatnánk hosszasan a neveket.
New York, szeretlek! A szerelem városai című sorozat második darabja, amelyhez olyan rendezők kaptak meghívót, mint a Berlinben élő török Fatih Akin vagy Mira Nair, Wen Jiang, Shekhar Kapur, aki a nemrég elhunyt Oscar-díjas Anthony Minghella írását vitte filmre.
Natalie Portman már a Formannal forgatott Goya szellemei prágai sajtótájékoztatóján is hangsúlyozta: a rendezés legalább annyira vonzza, mint a színészet, s meg is fog ragadni minden adódó lehetőséget, hogy a kamera túloldaláról meséljen el számára fontos – akár egyszerű, hétköznapi – történeteket.
És itt az első, a New York, I love you finom érzelmekkel átitatott, értékes darabja.
Fehér bőrű kislány, színes bőrű férfi sétálgat a parkban, valahol New York szívében. Öt-hat éves lehet a gyerek, tenyerébe ültetve puszilgathatná a daliás termetű férfi. Puszik helyett kedélyes csevegés. „Miért kergeti a mókus azt a másikat?” – kérdezi a magasba mutatva a kislány. „Azért, mert szereti” – jön a magyarázat. „De akkor miért szalad előle?” – töpreng hangosan a gyerek. „Mert fél tőle” – így a férfi.
Tó, fák, vadkacsák. Két nő figyeli, ahogy a kislány és a férfi egymásra zizzenve, csak egymásnak létezve kedvesen társalognak. „Milyen helyesek – állapítja meg az egyik nő. – Összeillenek. Pedig szokatlan a látvány, ritka az ilyen bébiszitter.” Gyerek és férfi továbbsétálnak, a Napról és a Holdról, azok színeiről beszélgetnek, amikor a parkban hirtelen feltűnik egy rokonszenves pár. „Anya, anya!” – szalad a kislány. „Akkor holnap?” – kérdezi a nő a magára maradt színes bőrű férfit. És el is búcsúznak gyorsan.
Színpadon táncol a kétméteres „capuccino”. Hatalmas teste ugrás közben szinte megáll a levegőben. Káprázatos mozgáskultúra, lenyűgözően tiszta mozdulatok. Tombol a közönség, hosszasan ünnepli a táncost. „Apa, apa!” – kiabál büszkén a kislány, talán a második sorból.
Natalie Portman nemcsak rendezte – írta is a filmet. Féken tartott érzelmekkel, okosan gazdálkodva minden kimondott szóval. Van azonban még egy komoly erénye a filmnek. A gyerek apját megformáló Carlos Acosta személyében.
Acosta a világ egyik legjobb táncosa. Napjaink eszményi balerinója. Kubából hódított meg két kontinenst. Havanna szegénynegyedében született meglehetősen népes családban: tizenegyen vannak testvérek. Bár sokáig csak a foci érdekelte, kilencévesen, ahogy ő mondja, valami megpendült benne, és hagyta, hogy édesapja beírassa egy balettiskolába. Tizenhat évesen már aranyat nyer a lausanne-i balettversenyen, tehetségét nurejevi mércével mérik. Pályáját Londonban kezdi, aztán egy rövid időre a Kubai Nemzeti Baletthez szerződik, majd Houstonba hívják, és állandó vendége lesz a londoni Royal Ballet és az American Ballet Theatre társulatának. Spartacust táncol a moszkvai Bolsojban, Des Grieux-t Londonban. S csak úgy mellékesen, ha már az angolok színészi tehetsége előtt is meghajolva Laurence Olivier-díjjal jutalmazták, eljátszik egy jó kis szerepet Natalie Portman filmjében. Egy elhagyott szeretőt, egy meleg szívű apát, aki nem szívesen ereszti el gyermeke kezét. Nem nehéz megjósolni: nem ez volt az utolsó filmszerepe Carlos Acostának.
De addig is: készüljön még nagyon sok szkeccs.
Öt percben egy egész élet.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.