Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Kedves Húgom!

Mi a legnagyobb változás, ami az elmúlt egy évben bekövetkezett?

Hogy egy éve még nagy volt a pofám, most meg már hiába jártatom, így hát inkább befogom. Tegnap, ahogy odasütött a nap a hőmérőre, tizenöt fok volt a teraszon, és összeszedtem magam, hogy eleget tegyek végre a nejem, Editke nyaggatásának. Egészen pontosan azt mondta, hogy „ha te magad nem takarítod el a csetreszeidet sötétedésig, akkor holnap reggel repülnek egyenesen a szemétbe”.

De tudom, hogy nem tenne ilyet, nem dobna ki semmit, ami érték. Hiszen csak a felületes szemlélelő, az engem és a kertészetet nem ismerő egyén vélheti azt a harmincöt, legfeljebb negyven (vagy ötven) sáros tejfölösdobozt, a gyanús, megzöldült folyadékkal teli uborkásüvegeket és szemlátomást elszáradt növényrészekkel megrakott műanyag kosárkákat szemétnek.

Az első pillanatban az jutott az eszembe, hogy játékosan átölelem, és azt mondom neki: „Editke, hiszen éppen ez a természet csodája! Hiszen amit az ember a fagyos februárban még szemétnek vél, az a tartósan megemelkedő hőmérsékletnek, az egyre gyakoribb napsütés és a kiegyensúlyozott mennyiségű nedvesség megtermékenyítő ereje által csírázni kezd, kizöldül és virágba borul. A tejfölösdobozaim megtelnek földdel, a tetszhalott növények újra kihajtanak. Az uborkásüvegek meg… Na jó, abból tényleg kiöntöm a megzöldült folyadékot, az csak az eső meg hó, ami beleesett.”

De azt mondta volna, hogy izéljem meg a természet csodáját, neki elege van ebből az életből, hogy esélytelen küzdelmet folytatunk az időjárással meg egy nagyobb erővel, az adóhivatallal, és akkor még az őstermelői piac is bezár a faluban, be kellene járni az áruval a városba, nagyobb önköltség, de a nép úgyis az Aldiban veszi meg a spanyol paradicsomot bagóért, ha fejre állunk, akkor is. Mostantól minden más lesz. Eladjuk a házat, mindketten beiratkozunk egy mixerakadémiára, aztán elszegődünk egy luxushajóra. Legalább beutazzuk a világot, amíg még tudunk járni. Aztán meg tartjuk a markunkat a nyugdíjért, talán nekünk még jut.

A mixerakadémia az Erkel utcában van, a legnagyobb fiam, Laci találta, mert az közel van az albérletükhöz, és ha fönn kell aludnunk az anyjukkal, akkor felfújják nekünk azt a vendégágyat, ami reggelre mindig leereszt. Olyankor Editkével mindig a konyhai járólapon fekve ébredünk és a reggeli kávé mellé elfelezünk egy fájdalomcsillapítót. Amikor Lacikám elmondta, mi a cím, mennyi a tanfolyam díja, meg egyebeket, amiket megnézett az interneten, már a nyelvemen volt, hogy nahát, mégse zárnak be Pesten minden akadémiát, pedig a hetekben én azt hallottam a hírekben, hogy nem jó világ jár odafenn az akadémiákra. De nem akartam a vidéki süket sógort játszani, tudom magamtól is, hogy ha még a mixerakadémiát is bezárnák, akkor tényleg kitörne a gyalázat, mert nem lehetne elszegődni a világban mindenfelé, és akkor mégis mi reménye maradna a magyar embernek. Szóval elkönyveltem magamban, hogy ha a tudományos akadémiáknak legfeljebb kétszáz éves szavatossága van, a mixerakadémiáknak és más vendéglátós tanfolyamoknak fenn kell állnia, míg világ a világ, mert azok tényleg hasznosak az emberiség és főképpen a pusztuló magyarság számára. És hát végső soron ez számít.

Szóval kimentem a teraszra pakolni és közben azon gondolkodtam, hogy amit lehetett, elrontottam ebben az életben. Akkor csináltam három gyereket a feleségemnek, amikor ez családpolitikailag semmit sem nyomott a latban: mostanra mind nagykorú. (De legalább örökölték egymástól a kisbiciklit.) Rosszkor voltam rossz helyen, mondhatnám, de az ember képtelen a saját múltját megtagadni. Amikor a kilencvenes években legalább háromszor nem álltam ellent Editke csalogató pillantásának, mindannyiszor azt hittem, hogy a legjobbkor vagyok a legjobb helyen.

Ezért most is bizakodó vagyok. Mert amikor beletúrtam a száraz növénykék közé, és ujjaimmal végigtapogattam a hagymákat, éreztem, hogy feszesek. Ahogy felemeltem őket, a szemembe villant valami zöld. Fogalmam se volt, mi a franc, amit a kezemben tartok, írisz, krókusz vagy talán jácint. Nárcisz vagy tulipán? De biztos voltam benne, hogy már megint kihajtott, pedig hónapok óta itt hevert parlagon. Bizony mondom, húgocskám, idén is eljön a tavasz!

Ölel szerető nagybátyád, Lajos