Szabadon kezeli a nyelvet

Nagyjából hat évvel ezelőtt fogott hozzá az Öszvér című, egy becstelen férfi története alcímű regénye megírásához. Mi volt meg először: a téma, a hangvétel, a karakter vagy a helyszín?

A sztori alapötlete. Jelesül az, hogy egy 50 év körüli, kvázi értelmiségi, vagy inkább magát annak gondoló férfi találkozik egykori szerelmével, és feladva addigi „morális”, vagy annak látszó életét, arra készül, hogy megcsalja a feleségét. A kiindulási pont tehát megvolt, de azt, hogy miként alakul a cselekmény, illetve hová fajul ez az erkölcsi kérdéseket feszegető alaphelyzet, még nem tudtam. Illetve megvolt a középső rész gondolata is, amely az úgynevezett Walderbilder traktusban játszódik. Tudtam, hogy ez lesz a regény egyik legkülönlegesebb tere és eseménysora, ahogy Zalán Tibor író megjegyezte, egy Walpurgis-éjhez fogható, szürreális, őrült, gyilkos és végzetes mulatság. A pokol. Szóval az ígéret és a bukás már megvolt, e két pont közé kellett megírni a regényt.

A nők itt csak epizodisták a főhős mellett, ráadásul mindannyian elbuknak a férfiközpontú világban. A helyzet azonban nem olyan egyszerű, mert Anikó, a központi női szereplő az események katalizátora. Miként jellemezné a férfi és női karaktereit?

Anikó, a láthatatlan főhős emlékek formájában folyamatosan jelen van, sőt, egyfajta különös visszhangként végig bele is szól a narrációba. Ő egy nagyon szép, tehetséges, okos és bátor nő, olyan, akit mindenki irigyel, mindenképpen el kell tehát buknia. A férfitársadalom egy darabig használja, kihasználja az okos, erős nőket, de hosszan nem viseli el őket. Csak az írás vége felé döbbentem rá, hogy a többi női karakter, akik fölbukkannak a regény során, egytől-egyig szerencsétlenek, „elcseszett” életűek, s jobbára a férfiak miatt mentek, mennek tönkre. Valóban epizodisták maradnak, mert főhősünk is folyamatosan túllép rajtuk, csak magával foglalkozik. Mert főhősünk becstelen. Az egész könyvben az látszik, hogy a nők kellékek, díszletek, kérdések, problémák, miközben az összes férfi részegen bulizik körülöttük, velük vagy általuk. A buli, a „nőzés” valóban imponáló lehet egy férfinak, mégis azt mondom, hogy ez nem férfibarát könyv, mert ha valaki a felszín mögé néz, az összes férfi karakterben meglátja a mocskos állatot, az önző, narcisztikus hiénát.

Nem tart a lelkes feministák támadásától, a hímsovinizmus felőli félreolvasásoktól?

Sajnálnám, ha így lenne, mert szerintem lemaradnak egy jó, és sokkal bonyolultabb, talán igazabb történetről. De ha valaki úgy olvassa, hogy ez egy macsó sztori, az se bánt, ugyanis nem erről szól, hanem épp arról, hogy miként megy félre az egyén élete vagy egy társadalom jövője a hamis moralizálások, értékítéletek, látszatok mentén.

Roppantul komplex a regény nyelvezete. Miként alkotta meg a markánsan különböző megszólalásokat?

A nyelvet én mindig szabadon, illetve a témához, a műfajhoz és az elmondani szándékozott gondolatokhoz alkalmazva kezelem. Az Öszvér nyelvével a mindennapi valóságunk zaklatottságát, a különféle olvasatok, narratívák káoszát, az élőbeszéd, a közösségi oldalak „komment-nyelvtana” és a létező irodalmi nyelv állandó keveredését akartam érzékeltetni. Spiró György szépen emelte be az utcai trágárságot a Csirkefej dialógusaiba, Parti Nagy Lajos remek költői eszközzé teszi a nyelvroncsolást, a mai kortárs próza bátran használja az internet teljes fogalomkészletét. Én is ezt teszem, párhuzamosan a néha oldalas, „irodalmias” bővített mondatokkal. A belső monológ sosem egyféle, még tonalitása sem, nemhogy a stílusa. Különböző ügyekről különböző világú, hangulatú, nyelviségű mondatokban gondolkodunk. Magunkban beszélve egyszerre vagyunk Leo Tolsztoj, és a netes rövidítéseket használó kamasz. Ráadásul megszakítja a gondolatainkat egy utcai bekiabálás, egy emlék, egy felidézett mondat. A főhős gondolataiba „bele-belekiabál” Anikó is a maga modorában, aki ugyan nincs ott, de Barna szinte hallja, hogy mit mondana.

Gyakran publikál a Facebookon, közéleti témában, szépirodalmi igénnyel. Milyen nyelven kell beszélni a közösségi médiában?

Azt nem tudom. Rendező barátom mondta egyszer régen, hogy szinte jobban szereti, amit ott osztok meg, mint amiket folyóiratokban olvas. Nyilván nincsenek túlírva... Lazább, bátrabb, tömörebb, szabadabb a szöveg, nem kell mindig mindent megmagyarázni a Facebookon. Az Öszvérben is van erre példa. Néhol szándékoltan talán kicsit szabadosabban vagy szabadabban használom a nyelvet, de igyekszem pontos és adekvát maradni. A trehányság nem stiláris eszköz. Valaki nemrégen hozzászólt egy posztomhoz, és azt írta, hogy baromira nem ért egyet velem, de „szeretet van”. Ez most egy nagyon divatos kifejezés, de azért csak meg kellett kérdeznem, hogy azt jelenti-e ki ezzel, hogy a szeretet, mint fogalom és a vele jelölt érzés, esetleg, hogy az újtestamentumi hitbizonyosság létezik? Az ilyen nyegleséggel még egy írónak is vigyázni kell. Sőt!

Íróként az 1990-es évek közepén, dramaturgként a 2000-es évek elején indult. Mit ítél hathatósan fontosnak az eddigi munkái közül?

Dramaturg is vagyok, de ez ellen én küzdök, és nem is szoktam már feltüntetni az életrajzomban. Leginkább azért, mert már nem is vállalok dramaturgiai munkákat. Méghozzá azért nem, mert nem vagyok jó dramaturg. Felülkerekedik bennem az író. Ugyanakkor az egyik dramaturgiai munkámra, a Sógornők című darabra tényleg büszke vagyok. Ezt Szűcs Gábor „Medve” rendezte, nagyon-nagyon régen, a Győri Nemzeti Színházban. Büszke vagyok a Díszítők és a Trió előadásaira, előbbi Dolmány Attila, utóbbi Kőváry Katalin rendezésében, a Budapest fölött az égre, amit Menszátor Héresz Attival közösen írtunk, és ma is megy az RS9-ben, és a Kabaré dalszövegeire, ami teljes újrafordítása az összes dalnak. Aztán ott a Telihay Péter rendezte Két összeillő ember című munkán, ami rettentő fontos előadás, ráadásul Pétert imádják a Felvidéken. A könyvek közül pedig a Jus de CamAmbert című szöveggyűjteményt emelném ki, amiben, ha valaki most elmenne megvenni, biztos, hogy csalódna, viszont rettentő őszintének gondolom és nagyon jó megoldásnak tartom a mai eszemmel is, hogy az sms-ek és e-mailek kaotikus és végtelen áradatára reflektál. Pedig hol van már a régi, lassú, „betárcsázós”, modemes internet, meg amikor még nem pittyegett állandóan a telefonunk, mert annyi „üzink” érkezik.