Sajó László: Ne várd a májust

És kint van 

A Dunánál.

Délelőtt fél 10-kor temetés, jól kezdődik a nap.

Kispesti temető, itt még nem volt. (Temetésen. Egy meccs után ide menekült a kispesti szurkolók elől.) Szál vörös rózsa, mint a nőknek. A gyász színe fekete (fekete rózsát még nem látott, biztos van, az is, mi nincs?!; Fekete tulipán filmen és kék rózsa a valóságban – a film nem valóság? de) és fehér. Áll a vörös rózsájával, mindenkinél fehér, vörös és fehérek. Farmerban, szürke, nyűtt pulóverben, kék vászoncipőben. Hova bújjak. Nem volt ideje (dehogynem!) hazamenni fekete nadrágért, cipőért. Fiam, vegyél egy öltönyt a temetésemre, mondta édesanyja. Nem. Nem! Ravatavalovozovó – tuvudsz teve ivígy meveghavalnivi?! Miért hülyülök mindig, temetésen?! Az Élet él és élni akar. A feleség beszél, ilyet még nem látott-hallott. Hozzák az urnát, zene, Kell egy szó… Zokszó, a sírás környékezi, pedig hát kije volt Laci? Bérlőtársa, sor(s)társa a Dunán. Minden temetésen ezt játsszák mostanában, mondja valaki mellette, biztos sírkertész. Most már ez lesz, mondta valaki K. Dezsőnek, amikor meghalt édesapja. Leteszi a rózsát, részvét, el. Napsütés, pulóver se kell; tegnap esett, holnap is. Most a napsütötte temető. Hogy elérjek a napsütötte sírig.

Sándor április végén halt meg, utoljára K. Dezső találkozott vele. Vasárnap volt, meccset néztek kocsmában (Győr–MTK 1–0), a Nyugati-aluljáróban váltak el. Dolgozni kell!, mondta búcsúzóul K. Dezső, mint egy Csehov-paródiában. (Sándor dolgozott, nyomdában.) És itt vannak a nők! (mint Szindbád: Nem érdemes élni, csak a nőkért!) Sándor mosolygott, elnézően. Ő már tudta. Eltűnt a metróban, a föld alá. Hosszú hétvége volt, május elseje kedd, hétfő is munkaszüneti nap. Sándor hazament, gyógyszereket be, egyszerre – egész éjjel tologatta a bútorokat, mondta a szomszéd. Aztán csend lett. Volt idő a meghalásra, másnap nem kellett dolgozni. Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elmentél. Azóta szomorú mindig a vasárnap. Szerdán este BL- (vagy még BEK volt?) meccs, csöng a telefon – ki az ilyenkor?! Sándor húga a halálhírrel. Édesanyja találta meg délelőtt. Azóta nem ünnep a május 1., sörvirsli.

Minden május elején vörös rózsákat visznek barátaival az Óbudai temetőbe (tavaly, szégyen, elmaradt), laposüveg, Sándor emlékére. És utána is, ok az ivásra.

Na de sok itt a halál, temető. Ne várd a májust, hiszen közelít a nyár. Június lesz, s határtalan az Élet. Ki lehet menni Európába.
A temetés másnapján esik, harmadnap is, és harmadnapra föltámadott a tenger, pocsolyák képében, K. Dezsőnek körbe kell mennie a vizes(!)blokkba, hogy száraz lábbal. Szereti az esőt, a teraszról, nézni; hallgatni, úgy koppan az eső, a tetőn, de két napig, éjjel-nappal? Hol vagyunk, az esőerdőben, Macondóban?! Májusi eső aranyat ér, de már, Dárius, belefullad az aranyba. A parton csak Mária tart ki, egyedül, a horgászok közül, hallgatja az eső dobolását, beöltözve, Matula bácsi esőkabátjában, nap(!)ernyő alatt.
A veteránmeccs is esőben, fél 8-kor, Pestszentlőrincen. A 36-os busz majd’ fél órát megy – Erzsébeti temető (még egy), Jahn Ferenc Kórház, ismerős; urológia, itt feküdt egy hétig; elküldjük fogászatra, van ideje, ment az alagsorban csövek alatt, erre emlékszik. Ottlik Iskolája tartotta benne a lelket, minden kora délután a rádióban, hallgatta az ágyon kórházi fülhallgatóval. Gyógyultan szabadult. Felszáll egy pár, szemben ülnek le K. Dezsővel, de külön-külön, másik oldalra; egy hölgy felháborodik, amikor a férfi lepakolja mellé nagy szatyrát, talán bocsánat!, bocsánat, és innen szürreális beszélgetés a pár között, jó hangosan, beteg! Nem beteg, bolond! Mire hazaérünk, lehet, meghalt. Dehogy, nézi a tévét! Nekünk is sietni kell! Hogy lássuk? Hogy meghalt? Nem, a tévét! Az Ifjúság utcánál szállnak le. A meccsen zuhog az eső, ő persze csere, az uccsó tíz percre beáll, hogy még jobban elázzon. És még kapunk három gólt. Öltözőben részvétem Sanyinak, meghalt az édesanyja, részvétem jeléül hátára teszem a kezem, hideg a kezed, átfagytam. Ha meghalok, ne kérdezd meg, / mért hideg a lábfejem. Szerencsém van, a cséká hazavisz, a kiskapu előtt tesz le. Itt van a lakásod?, kérdezi. A lakom. Kis lak áll a Kis-Duna mentében.

A fagyosszentek közül Szervác szákban hozza a meleget, s a fogást: Zoli szákja teli, Guszti szedi ki és egy(-egy) ütéssel veri agyon a halakat. Élő hal (Sz. Z.). K. Dezső napozik a parton, egy hattyú a Duna közepén, most nem úszik és felrepül; fürdik, lubickol, verdes – mosakszik? Lemerül, vissza, verdesés, merülés, ez ismétlődik; mögötte kis hattyúk, jól látom, három?, Guszti ideges lesz, négy, a fene enné meg őket!, K. Dezső nem érti, a szépséges hattyúk? Mi a bajod velük? – A legszemetebb állat a világon! Ha szenved, mint aki (!) meg akar halni! De megtámadja az embert is! Múltkor az evezősökre támadt a kompnál! És ül tovább a parton, estére elnyeri méltó jutalmát, tízkilós ponty. A csónakházon dolgozó ácsoknak ajándékozza, kollégák. 

Másnap Bonifác – eső, szél, hideg. K. Dezső a teraszról figyeli, a macska és a varjú (állatmese) kerülgeti egymást. A macskának (az egyik, de mondhatni, a, már csak ez van, kajak-, kenu-, kielboottárolásra) csónakház lépcsője alá kaját tesznek ki a bérlőtársak (én ugyan nem); a varjú ezt kifigyelte (okos állat, tudjuk), rájár; ha elzavarják, egy közeli fára száll, onnan figyel, és lecsap, a macskajára (bocs). Méregetik egymást, K. Dezső várja, mikor ugrik a macska a varjúra, de nem, csak elzavarja. Ám mikor visszatér, üres a macskaetető.

Éjszaka fűteni kell, hangos hősugárzó, búbúgép, a fia mondta, amikor fürdették.

Bú, bú, gép.

Ha esik, ha fú, be kell menni a „városba”, dolog van – nagyanyja mondogatta, van dolog, gyermek! Ugyan mi, nagymama?! Mi lehet fontosabb, ez széles föld felett (nem is alatta) az állatoknak az ő megfigyelésüknél? Éjszaka vissza; az utolsó 23-as busz, az mindig élmény. A Közvágóhídnál egy fekete bőrdzsekis, kapucnis fiú cigizik, részeg, felszáll, megáll az ajtónál; a busz tele, de K. Dezső le tud ülni, egy hölgy mellé (vörös rózsa, leitmotiv, az ülésen, neki foglalta a hölgy, felveszi a rózsát); a következő megállónál ajtó nyílik, fiú kiesik, de nem el-, vissza; rózsás hölgy leszáll, a fiú mellém ül, ujjai közt cigarettacsonkot szorongat, nem dobta el, eloltotta, jó lesz még. És elalszik. A vállamon. Vállamra lehajtja fejét, / alszik… Így utazunk, néhány megállót, leszállok, ő tovább, eldől az ülésen. Jó utat, éjszakát, szép álmokat!

K. Dezső fogat mos a csapnál, a Duna fölött eddig ismeretlen természeti jelenség, hattyúk (mindig csak egyet látott és a kicsiket) úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban. K. Dezső megszámolja, nyolc. Nyolc hattyúk.

Reggel, előírásosan, kevés folyadékkal, az nála egy feles, beveszi az antidepresszánst és a májvédő máriatövist. Egészségemre!

És várja a júniust.