Ropiillat a varázs illúziójával

Florian Henckel von Donnersmarck rendező három jelöléssel várja a díjátadót.

Johnny Depp esetében – színészi előéletére tekintettel – lehet pozitívan elfogadni az alakítás nívóját. Ezzel (eddigi teljesítményeivel) magyarázható, hogy az IMDb online filmes adatbázis felhasználói is neki szavaztak bizalmat, s megválasztották múlt év legkedveltebb színésznek Az utazó és az Alice csodaországban alapján.

Angelina Jolie esetében azonban – bár töményen, telibe ott van a filmen elejétől végig bomba nő kisugárzással, a szem fennakad tőle – a belső meggyőzés erejével már csínján fogalmaznék (igaz Elise Clifton-Wardként nem is olyan bonyolult a figurája, mint Johnny Deppé Frank Tupelóként). Jolie teljességgel elvarázsol, ez önmagában azonban még nem teljesítmény. Van egy báli jelenet a filmben, amelyben olyan csúcsszépségű varázzsal jelenik meg, amit elnézve az jutott eszembe, hogy: a ma született Sophia Loren ő. Másutt is olvastam már, hogy Lorenhez, Lollobrigidához és Cardinálehoz hasonlítják ezzel a filmbéli énjével kapcsolatban (maga a rendező Marilyn Monroe-hoz érzi közelinek). Tény, hogy olyan női lény, aki lejön a vászonról. Szépsége elvakít; igéző, mámorosító és olyan illuzionisztikus, mint egy mesterien festett festmény.

Egymagáé Jolie-é ez a film női vonalon. S még úgy is viszi a prímet, hogy a férfi felhozatal lényegesen erősebb. A fő-fődetektívet megformáló Paul Bettanytól egészen Timothy Daltonig s az orosz maffiózókon és verőlegényeken át mindenki a helyén van és jó: ám az esztétikumot mindenképpen Jolie hozza a filmben.

Az utazónak ez az a domináns szegmense, amellyel kapcsolatban esztétikumról lehet beszélni. Még akkor is, ha Florian Henckel von Donnersmarck Oscar-díjas rendező: 2006-os munkája A mások élete annak idején begyűjtötte a legrangosabb díjakat, köztük az Oscart is megszerezte az idegen nyelvű film kategóriában. Itt azonban nem tett oda, illetve nem vetett el egy olyan magot, amelyből ütős film sarjadhatott volna ki. Sem a romantikából, sem az akciókból nem épül fel emlékezetes mozi.

Jolie-n kívül van egy másik vonzó esztétikája a filmnek, az azonban ugyancsak nem az alkotóknak köszönhető: a tengerre épült város, Velence bűvöl el lagúnáival, kikötőivel és galambjaival, háztetőivel. Bár kiemelkedik egy hajóüldözős akciósor a filmből, amely, nagyon úgy tűnik, virtuálisan hamisított lagúna, aligha találnánk meg a térképen. A nagyobb baj viszont az ezzel a hajókázós jelenettel, melyben Elise próbálja megmenteni Tupelót orosz üldözői elől, hogy totál irreális, valami olyasmi, mint a Tom Cruise-os képtelenségek a Moldva folyón. S legalább ily mértékben koppan a néző álla attól a rácsodálkozástól, ahogy Tupeló Velence tetőin menekül az oroszok elől: ez még hathatós akrobatika volt Gérard Philipe betyárromantikájában, ám a tetőfutást már a Desperadóban is avíttnak tűnt.

De nemcsak ezekért a kirívóan vöröslő szeplőkért nem lehet komolyan venni a filmet. Semmi se komoly benne, sőt hiteltelen az egész. Bár jól indul, Párizsban még minden rendben van az alaphelyzettel, akár lenyűgöző misztikát is ígérhetnek az elején a párizsi képsorok, Velencében azonban sajnos elsüllyed a film. Nem marad utána semmi. Szerencsére rossz élmény se. Ha az ember nem akar mást, mint háttérmozizást a ropizáshoz, nem akad a torkán a falat a meglepetéstől. Ilyen értelemben jóízű, fogyasztható mozi.

Florian Henckel von Donnersmarck úgy nyilatkozott, Hollywood régi varázsát kívánja visszalopni a filmvászonra a gyönyörű jelmezekkel és a lenyűgöző helyszínekkel. Ezek ott vannak a vásznon, hatnak is, de a nagy varázs csak illúzió marad a ropiillatt mellé.