Rémtörténetek egy festőtől

Szemethy Orsi alkotói tevékenysége két olyan műfajt ölel fel, melyek ritkán találkoznak egy személyben: fest és ír. Emellett lovasoktató. Mindhárom oldala érezhetően fontos szerepet játszik A sikoltó című rémnovellakötetben.

1996-ban nyert felvételt a Magyar Képzőművészeti Egyetemre: Szemethy Orsi mára elismert festő és grafikus, de a képzőművészetin saját elmondása szerint kívülállónak érezte magát. Egy korábbi interjúban így vallott az ottani tapasztalatairól: „Csodálkozva figyeltem azt, hogy kétféle művészet működött ott; az egyik az az ösztönfestészet, a másik pedig a projekt alapú, intermediális világ, és tőlem egyik távolabb állt, mint a másik.” Sem a nonfiguratív ösztönfestészetben, sem pedig az intermediális világban nem érzezte magát otthon, mivel számára „a festészet inkább grafikus, szatirikus, történetmesélős dolog.” Talán ezért is kacsintgatott már korán az írás felé – forgatókönyvírást tanult. Emellett a festést is folytatta, festészeti ösztöndíjakkal járta a világot, grafikát és festészetet oktatott, számos önálló kiállítást rendezett. A képzőművészetek világában elismert alkotóvá vált, az írói renomé még váratott magára egy darabig. Végül 2020-ban elnyerte a Petri György-díjat. A Magvető gondozásában idén megjelent A sikoltó, az első kötete.

Az, hogy Szemethy Orsi elsősorban történetmesélőnek érzi magát, függetlenül attól, hogy az ilyen látásmód kevésbé szokványos a képzőművészetekben, az írói vénájáról árulkodik. A műfaji behatás azonban fordítva is igaz: írásában kiemelkedően fontos a vizualitás. A történetek egy olyan ízig-vérig történetmondó tollából származnak, akiről olvasóként az a benyomásunk, soha nem fogy ki a mondanivalóból. A kötet hét novellát tartalmaz, és nem érdemes egy nap egynél többhöz hozzáfogni. Minden egyes történet akár egy kisregény is lehetne, annyi szereplőt, eseményt, fordulatot sűrít bele a szerző. Az elbeszélő számára azonban nem a történet aprólékos kibontása a fontos: az elbeszélés módja tömör, a novellák szikárak, sallangmentesek, lényegre törően mesélnek szereplőikről. A történet nem veszik el a lírai kiegészítő elemekben, bár a szerző látásmódja egyértelműen fogékony a líraiságra. Ezt a látásmódot a szereplői is magukénak tudhatják, hiszen képesek arra, hogy meglássák és értékeljék a szépet az őket körülölelő világban. Talán itt érezhető leginkább a vizualitás fontossága: a szereplők szokatlan alapossággal írják le az eléjük terülő táj látványát és képesek képekben felidézni a múltat. Részletesen érzékelik az őket körülölelő tájat – a szőlőhegyet, a mocsarat, a gondozatlan kertet a gyümölcsfákkal – melyet nem csupán szemükkel, hanem az összes érzékszervükkel szippantanak be.

A történetek főhősei különcök. Nem azonosulnak a fogyasztói társadalommal, kívülállónak érzik magukat, gyakran a társadalom peremén élnek. Gazdag érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és talán ezért is érzik magukat számkivetettnek. Nem zárhatóak be irodákba, bár sokuk számára maga az intellektuális munka nem lenne lehetetlen. Azonban nem érzik magukat irodába valónak, helyette a kétkezi, fizikai munkát választják. Egyikük izzó vasat munkál meg egy kovácsműhelyben, másikuk lovakat idomít, míg a Születésnap főszereplői mezőgazdasági gépeket tartanak karban. Még Verában, a könyvtárosban, a Szent Antal tüze című novella főszereplőjében is érződik a vonzódás a kétkezi munka iránt: gyógynövényeket gyűjt. A szereplők szokatlanul szoros kapcsolatban élnek a fizikai világgal maguk körül – ez a világ pedig gyakran a vad, érintetlen természetet jelenti számukra. Az ember és a fizikai munka, illetve a fizikai erő és a természet kapcsolata alkotják a történetek gerincét. Ez a kapcsolat maguk, a karakterek számára is megmagyarázhatatlan fontossággal bír.

A fizikai erő állatiassággal párosul. Semmiképp sem bestialitással, sokkal inkább az ember és az állat kapcsolatának misztikuma érdekli a szerzőt. Szereplői vonzódnak az állati világ felé, gyakran nagyon jól kommunikálnak az állatokkal, értenek a nyelvükön: Vera azt álmodja, bogárrá változik, hangya, szitakötő, ganajtúró, tücsök képében látja magát álmában. Ugyanebben a novellában szereplő titokzatos néni elválaszthatatlan a tacskójától, Az üres ház Renátója, bár megtehetné, nem mond le lóidomár szakmájától, míg testvérének a tóban élő rejtélyes lényekkel van dolga, a Házőrzők főszereplőjének identitása pedig a történet előrehaladtával egyre erőteljesebben válik eggyé egy kutya identitásával.

Az ember, a természet és az állat szoros kötelékébe viszi bele a szerző a rémtörténetek irodalmából ismerős csodás lényeket és történéseket: mindenszentek napján felkelnek a halottak a sírjukól, egy bábu a készítője halálával kel életre, egy férfi kutyává változik. A rémtörténet műfaji gyökerei Mary Shelley Frankensteinjéig, Edgar Allen Poe-ig, Bram Stocker Drakulájáig nyúlnak vissza – a tizenkilencedik századi klasszikusok jól ismert elemeit mára a popkultúra az unalomig ismételgette. Szemethy Orsi pont azzal teszi érdekessé ezt a műfajt, hogy egy nagyon izgalmas, természetközeli életfilózófiába ágyazza. Az egyik fő gondolat, mely óhatatlanul felmerül az emberben a novellákat olvasva az, hogy vajon van-e ma létjogosultsága egy természethez ennyire közeli életmódnak – és a kérdés annál is izgalmasabb, mivel a szerző a megmagyarázhatatlannal fűszerezi.