Pápa a pincében: egy hamisítatlan bohózat

Én is fiatalember voltam, sok gonoszság elkövetője, akkor még vonatoztam is, de ez azért megdöbbentett: kirúgni valakit a vonatból, ok nélkül... S mi az, hogy ingyen cselekedet? Ugyan miféle regény lehet ez? André Gide-nek [ejtsd: zsid] aztán fokozatosan sok könyvét beszereztem, s mindet nagy élvezettel többször is olvastam, kivéve ezt, A Vatikán pincéi címűt: valahogy hiába kerestem, nem akadtam rá. Végül ajándékba megkaptam a fiamtól, s kétszer olvastam, most pedig ennek a rovatnak a kedvéért harmadszor is. De amúgy is fentem már rá a fogam. Az enyém A Vatikán titka címet viseli, Sárközi Márta fordította 1958-ban az Európa Kiadó számára. Ma már könnyen beszerezhető. (A Vatikán, a szerző valamennyi művével együtt felvette a tiltott könyvek listájára.)
Ahogy sejtettem, az ártatlan tekintetű Lafcadio (mert így hívják ezt a fiút) nem Raszkolnyikov: nem tervez, nem gondolkodik, nincsenek indulatai, nem érdeklik az anyagiak. Miért ölne meg bárkit is? És mégis kirúgja a mozgó vonatból a számára ismeretlen utastársát. Mégpedig épp azért, mert semmi oka nincs rá. „Egy indokolatlan bűntett... micsoda gond a rendőrség számára” – mélázik. S bizony, olvasható ez a regény a detektívirodalom felől is, legalább annyira szövevényes, mint egy bűnügy felgöngyölése. (A regény azonban a végső leleplezés előtt ér véget.) Lafcadio belső indítéka ugyanakkor szakrális eredetű: „»Ami lehetséges, valósuljon meg« így képzelem a Teremtést... Szerelmes vagyok a lehetségesbe... Ha én volnék az államhatalom, lecsukatnám magamat” – vallja. Mintha azt mondaná: legyen halál – s lőn. S látja, hogy jól van ez így... Innen nézve (de már rögtön a regénycím felől is) erősen antiklerikális műről van szó. Lent járunk a Vatikán bugyraiban... Gide meglehetősen szarkasztikusan viszonyul a valláshoz, a vallási elvakultságot pedig maró gúnnyal illeti.

Az viszont már az első olvasatra is feltűnő volt, hogy a szerző maga is részese a műnek: bele-beleszól, csitítja tollát, fegyelmezi magát, bizonyos utakra nem hajlandó elkalandozni, tartja magát egy bonyolult, több szálon futó, jól kitervelt szerkezethez. Mely szálak előbb-utóbb összefutnak az olvasóban, s akármennyire hihetetlen is, a regény összes szereplője vagy rokona, vagy ismerőse egymásnak. De itt épp arról van szó, hogy semmi sem hihetetlen.

A könyv középpontjában egy szélhámos társaság áll, mely – természetesen vagyonos személyek körében – elterjeszti, hogy a pápát, XIII. Leó Őszentségét kicserélték. Titokban bebörtönözték, és az Angyalvárban tartják fogva, melyet a Vatikánnal alagút köt össze, a derék Szentatya trónját pedig, ah, még kimondani is rossz, ezért csak megsúgják: álpápa bitorolja. Az igazi pápa kiszabadítására, bizony, sok befolyásos személyt és ajtónállót kell megvesztegetni, ezért folyik a kegyes adományok gyűjtése. Mondhatni, egy szent célért, de hétpecsétes titokként, nehogy a hamis pápát trónra segítők valamit is megsejtsenek e keresztes háborúról. A regény innen nézve sziporkázó komédia, s nem túlzás: könnyeinket törölgetve próbálunk a hahotázásból vissza-visszatérni az olvasáshoz, egyre kétségbeesettebben küzdve disztingváltnak indult olvasói énünkért.

Sajnos, küzdelmünknek nem kedvez, hogy van egy figurája, bizonyos Amédée, igen jámbor, igen jóravaló ember (házasságkötése előtt pl. megesküszik, hogy „sohasem fog élni férji jogaival”), aki annak hisz, amit lát, ezért hát felkerekedik, hogy Rómában saját szemével győződjék meg arról, tényleg igazak-e a híresztelések, hogy a valódi pápát a pincében tartják fogva, rabláncra verve. Mivel küldetése titkos, a biztonság kedvéért Marseille-ig vált csak jegyet (életében először utazik egyedül vonaton), ahol az egész éjszakája a poloskákkal vívott egyenlőtlen harcra megy rá. A következő napon rossz vonatra száll, s csaknem Lyonig jut (Rómától egyre távolodva), majd Toulonban hál meg, illetve csak hálna, de a rengeteg bolhától nem tud. Genovában, okulva az olcsó szállodák hátrányaiból, a lehető legdrágábban száll meg, s még annak is örül, hogy az ágya fölé tüllháló tornyosul. A háló persze szúnyogháló, s Amadée vakaródzva csapkodja a vérszívókat, mindhiába, reggelre „természettől merész sasorra olyan volt, mint az iszákosoké, a térd alatti csípés lüktetett, mint egy furunkulus, az állon levő pedig tűzhányóra hasonlított”. Ennyi elemi csapás után ér Rómába. Ahol is szálláshelyén az első éjszaka egy afféle nő ágynak dönti – mármint nem megbetegíti, hanem leteperi, így persze a fertőzés lehetősége sem tűnik kizártnak. Jóemberünk jobbnak látja, ha reggel a Szent Péter-bazilika helyett egy kisebb templomba megy gyónni...

Rómában aztán minden jól alakul: sikerül a legmegbízhatóbb emberekkel találkoznia és felvennie a kapcsolatot, fel sem tételezve, hogy ami véletlennek és szerencsének tűnik, az a szélhámosok módszeres ügyködése: mindenki, akivel összefut (a baráttól a bíborosig), megerősíti a szörnyű és nagyon titkos valóságot: ez a pápa NEM AZ IGAZI. (Ez a regényben is így, csupa nagybetűvel szerepel.) Szegény Amédée... S mintha mindez nem volna elég, amikor újból vonatra száll, egyszerűen se szó, se beszéd kilökik a fülkéből, és szörnyethal.

Igen, cinikusnak is tartható ez a Gide-regény. Szerintem nem az. Tragikomikus, de következetesen távol tartja magát a tragikumtól. Fergeteges, túlhajtott bohózat. Két éve, amikor Párizsban egy bevándorló felmászott a negyedik emeletre egy ott lógó gyermekért, eszembe jutott Lafcadio egyik hőstette, és ismét elolvastam A Vatikán titkát. De nem kell hozzá apropó: bárki irodalomkedvelőnek bátran ajánlható, nem fog rajta az idő, akárhányszor vesszük is kézbe.