Mindennapi rántott sajtunk

A fiatal pozsonyi magyar rendező, Prikler Mátyás az egyénnek a környezetével való kapcsolatát, illetve az egyén önmagába zártságát teszi problémává. Az egyik kulcsgondolat lopva, szinte észrevétlenül hangzik el: aki nem tud hazudni, az ne kavarjon, ne variáljon, mert úgyis lebukik. Sőt: a kisebb-nagyobb hazugságoknak köszönhetően juthatunk előre, vagy menekülhetünk meg. Már a cím is elgondolkodtató: Köszönöm, jól – vágjuk rá gyorsan, ha azt kérdezik, hogy vagyunk. Persze nem őszintén kérdezik, és nem is őszintén válaszolunk, ez csak amolyan kommunikációs rítus. A filmben nem is hangzik el. Viszont valamennyi szereplő ezerrel igyekszik elhitetni önmagával, hogy pillanatnyilag még minden rendben.

Három történetbe vág bele a rendező, a szálak a végére érnek össze. Először egy nagymenő vállalkozóval és helyi politikussal ismerkedünk meg, aki mindenkin átgázol, miközben úgy érzi, mindenkin segít. Felesége, ha leissza magát, vérfagyasztó jeleneteket rendez. A film végén megtudjuk, miért menekült az asszony (Jana Oľhová) az alkoholhoz, és megértjük őt, sőt megbocsájtunk neki. A másik történet főszereplője egy pozsonyi magyar nyugdíjas, aki hirtelen elveszíti feleségét. Állandóan marták egymást, veszekedtek (itt némi humor bukkan fel a filmben), mégis volt köztük valami megmagyarázhatatlan, erős kapocs, mert az asszony halála összeroppantja az öregembert (Várady Béla utolsó filmszerepe ez, amelyben élete egyik legjobb alakítását nyújtotta). Az epizód legfelkavaróbb jelenetében azt látjuk, hogyan dönt sorsáról a család, miután mindkét gyermeke kijelenti, hogy hozzájuk semmiképp sem költözhet a papa.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"99226","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] A harmadik sztori az öregember fiának (Mokos Attila) története, aki a létszámleépítés áldozata lesz: tizenöt éves munkaviszony után kirúgják. Nem sokkal később családját is elveszíti: az asszony megunja, kiteszi a holmiját az ajtó elé, mehet, amerre lát. Vajon mihez kezd most ez a kivert kutya?Az epilógusként is értelmezhető záró jelenetben az összes szereplő találkozik egy szlovák–magyar lagziban. Isznak, táncolnak, és kétségbeesetten igyekeznek közelebb kerülni egymáshoz. Hadd ne áruljak el többet a tartalomból, hiszen ez egy olyan alkotás, amelynek rendezője maradéktalanul megvalósítja célját: ellentmondást nem tűrően, könyörtelenül elragadja a nézőt, nem adva neki időt pihenésre. Szinte minden kép és beállítás meglepetéseket kínál, de éles szem kell, hogy észrevegyük ezeket. A kamera időnként az autó visszapillantő tükrén fityegő rózsafüzérre fókuszál. Az egyik főszerplő rántott sajttal akarja vigasztalni családját, majd fiát egy-egy trauma után. Ez az étel ugyanolyan szánalmas, olcsó és kicsinyies, mint hazugságra épült életünk ebben a szánalmas régióban, a rideg lakótelepeken, a családi házak látszatluxusában.A film első látásra kőkemény, céltudatos alkotás, ám tele van érzelemmel és továbbgondolható szimbólumokkal. A színészek játékstílusa is elüt a manapság megszokott moziszínészettől, ugyanis nem az átélésre, hanem a jelenlétre épít. A játszó alkalmazkodik a képhez, és nem a kép a színészhez. Márpedig tájainkon az igazi színészet – filmen legalábbis biztosan – a jelenlét. A többi rutin, tanulható technika, ami szükség esetén elővehető, mint nyúl a cilinderből. A médiummal való kísérletezés során a kép ugyanolyan drámai súlyt kap, mint a szó. Nem a szavak kényszerű kísérője, nem az események puszta dokumentálását szolgálja. A kamera gyakran úgy mozog, mint egy dokumentumfilmben: be-belóg egy-egy bútordarab, térelem a képbe, mintha csak leskelődnénk a szereplők életében. Ezzel éri el a rendező, hogy a néző bekerüljön a filmbe, és ne tudjon szabadulni. A Köszönöm, jól eredetileg negyvenperces diákfilm volt, ezt bővítette ki Prikler Mátyás. Mivel önök közül csak kevesen láthatták ezt a cannes-i fesztivált is megjárt rövidfilmet, most nem elemezném a különbséget az eredeti mű és az egész estés film között. Legyen elég annyi, hogy a rendező a rövid forma mestere, még hosszú filmben is. A rövid forma szűkszavúságot és pontosságot követel, ahol nincs lazítás, nem lehetnek jobb és gyengébb jelenetek, mert egyetlen hibától romba dől az egész. Ez egy feszesen szerkesztett, emellett felszabadítóan nyitott és továbbgondolható történet, melyben mellesleg a magyar–szlovák viszony is megjelenik.Rövid időn belül ez a harmadik olyan film a hazai mozikban, ahol a szereplők a legnagyobb természetességgel váltanak át magyarról szlovákra. Komoly előrelépés ez, hiszen a feliratokat olvasó szlovák néző rádöbbenhet, hogy ezek a magyarok ugyanolyan emberek, mint ők. Ugyanolyan szánalmasak, kiszolgáltatottak, sebezhetőek és tanácstalanok. Prikler Mátyás filmjének végén magyarul hangzik el a Miatyánk. Mindannyiunkért.