Kultúra

Minden pénzét másokra költötte

Minden idők egyik legnagyobb magyar színésznője halt meg 1986. május 25-én. Dajka Margitnak hívták. Halálának azonban volt egy különös „záróakkordja” is.
author
ÚJ SZÓ ONLINE

2007. október 13. 10:00

Amikor férje, Lajtos Árpád megtudta, hogy Margitka, a „büszke asszony” menthetetlen beteg, magában már megfogalmazta: ő is csak addig él, amíg szeretett párja. Nem a magánytól félt és nem is a fájdalomtól, hanem a hiánytól, a végtelen űrtől. Az ő élete, az ő világa, az ő sorsa Dajka Margitéval volt egy és oszthatatlan. Ő csak vele volt az, aki. Nélküle, harminc évig tartó házasság után, egy villám sújtotta fenyő. Nem is töprengett sokáig, mikor és hogyan zárja le csonka életét. Lajtos Árpád egykor katonatiszt volt. A Szent László-hadosztály vezérkari főnöke. (Dajka Margit is a fronton ismerkedett meg vele.) Szolgálati fegyverét nyugdíjazásakor leadta. Gyorsan ölő méreghez hozzá tudott jutni. Azt választotta.

„Értem élni s halni kell…” – ilyen mondat legfeljebb színpadon hagyta el Dajka Margit száját. Magánemberként soha. Ő annál sokkal szerényebb ember volt. És büszkébb is, hogy ezt így megfogalmazza. Ő inkább olyanokat nyilatkozott, hogy:

„Csak mások érdekelnek… Magamat sosem féltettem. Még a háborúban sem. Mindenáron ki akartam menni a frontra, a katonák közé… Kórházban is játszottam. Haslövések, a repülősök szeme kiégve, karjuk, lábuk hiányzott… segíteni akartam.”

Vagy, hogy:

„Minden napom ajándék az Úristentől, hogy ne azon csodálkozzak: néha nehéz az életem, hanem inkább azon, hogy boldog perceim is vannak.”

Nagyváradon, ahol felnőtt, tizenhárman voltak gyerekek a családban. Csavargó és tánctanár az apja, parasztlány az édesanyja. Ő a legkisebb gyerek, akivel talán még éreztetik is, hogy nem kellett volna a világra jönnie, hiszen a többieknek sem könnyű kenyeret adni. Kilencéves korában el is ment otthonról – dolgozni. Kilábalni a nyomorból, ez volt az egyetlen vágya. Újságot árul, hogy pénzhez juthasson. A Színházi Életet persze, mielőtt eladta volna, az első szótól az utolsóig elolvasta. Akkor jelent meg nyomtatásban a Sztambul rózsája, amelyet már javában játszott a nagyváradi színház. Megnézte, van-e a darabban gyerekszereplő. Volt. Egy kisfiú. A boy. Megtanulta gyorsan a szöveget, berohant a színházba, a pénztárosnőnek felmondta, majd a végén hozzátette: színész akar lenni. Nem színésznő – színész! Szaladt is nyomban az igazgatóhoz a meglepett pénztárosnő, jöjjön az úr, mert ilyet még nem látott. Ilyen ragyogást és ennyi elszántságot. Az igazgató is csak ámuldozott: „Ez a gyerek tényleg tehetséges!” És elvette a szerepet a kellékes kisfiától, aki addig játszotta, és este már a kis Daykát látta a közönség.

„Vaskos gyerek voltam – mesélte később a „magyarosított” Dajka Margit. – Mivel egy hosszú lépcsőn kellett felmennem a színpadon, szétrepedt rajtam a nadrág. Így kaptam először nyíltszíni tapsot, és ennek köszönhetem, hogy nem sokkal később már Anna Karenina kisfiát játszottam, ugyancsak Nagyváradon.”

Nagyvárad után Kolozsvár következett, aztán Hódmezővásárhely, Miskolc, Szeged, majd 1929 őszén Budapest. Dajka, a zseniális tehetségű színésznő sosem tett lakatot a szájára. Még a legnehezebb időkben, 1949 és 1956 között sem. Darvas Iván mesélte: „Egyszer a Madách Színházban egy sematikus propagandadarabot próbáltunk. Hazug, papírmasé figurákból összetákolt fércmű volt. Margit sokáig nyelt és puffogott, de aztán eljött a pillanat, amikor nem bírta tovább és kirobbant, hogy miért kell nekünk ilyen ócska darabbal bajlódnunk. Moszkvából jött igazgatónője volt akkor a színháznak, aki rossz néven vette Margit megjegyzését, és hangot is adott ennek. Mire Margit egetverően káromkodni kezdett, az igazgatónőt pedig visszaküldte oda, ahonnan jött, vagyis a béketábor fővárosába. Véget ért a próba, és mindenki azt hitte, az államvédelmi hatóság emberei azonnal elviszik őt, mert ekkora botrányt nem lehet megúszni, ebből politikai ügyet kreálnak. Szerencsére nem ez történt. Margit a főrendezőnek, Pártos Gézának köszönhetően csak fegyelmit kapott, de akkori élettársa a későbbiek során minden próbán ott állt a színfalak mögött, s amikor látta, hogy Margit már megint fulladozik a dühtől, halkan beszólt, hogy: ’Édesanyám, vigyázz, mit mondasz! Csak azt a városnevet ki ne ejtsd a szádon!’ Margit egyébként nem is volt jó az ilyen sematikus darabokban. Ha egy mű rossz volt, rajta ezt azonnal látni lehetett. Ő képtelen volt a hazugságokra. Ő csak az emberből gyúrt figurákat szerette.”

Ilyen volt Tótné és Orbánné, az a két asszony, aki Örkény István tollából született, vagy a Liliomfi Camillája Makk Károly filmjében, Majmunka a Szindbádban, Huszárik Zoltán alkotásában. Aztán Bors néni, Nemes Nagy Ágnes csodája az Egyetemi Színpadon, és az utolsó nagy szerep, Csiky Gergely Nagymamája a televízióban, Horváth Z. Gergely rendezésében, ez az elragadó, szeretni való asszony. Csupa frenetikus erejű, legendás alakítás. Ez utóbbi megformálása idején találkoztam vele én is, a Művész Cukrászdában. Az volt a legközelebb Lovag utcai lakásához, oda hívott, ott ültünk órákon át a sarokban. Kitömött szatyrát a harmadik székre dobta, aranyszínű kis neszesszeréből cigarettát vett elő, s mint egy bűbájos boszorkány, mesélni kezdett. Ezeregy története volt, csak hallgatni kellett. De csupa befejezetlen történet, mert összevissza csapongott, cikázott. Közben fújta a füstöt, észrevétlenül a padlóra verte a hamut, beletúrt a cekkerbe, mert megijedt, hogy átázott a papír, amelybe a húst csomagolta a sarki hentes, s miközben Huszárikról, Latinovitsról, Törőcsikről és Bessenyeiről beszélt, két kezével erősen szorított, de olyan erősen, hogy éles körmeit a bőröm alatt éreztem a kézfejemen. Ez maradt meg belőle, s ahogy ott álltunk a Nagymező utca és az Andrássy út kereszteződésében, a zebránál. Már vagy huszadszor váltott zöldre a lámpa, mégsem mozdultunk. Fogta a karom, és kuncogva mesélt, nem érdekelte őt sem a szmog, sem a forgalom zaja. Varázsával és kedvességével mindenkit lenyűgö?zött. A Szindbádban az ő húslevesét kanalazgatja szeretett Latinovitsa. Majmunkája szimbólumává vált annak az asszonytípusnak, amelyet ugyan Krúdy vetett papírra, Dajka Margitban azonban öröktől fogva benne volt. Sára Sándortól, a Szindbád operatőrétől tudom: Latinovits, a nehéz természetű Latinovits Dajka Margit előtt soha nem engedte meg magának a kiborulásokat, veszekedéseket. Az ő társaságában mindig „viselkedett”. Fegyelmezte magát.

Akárcsak a Szindbád forgatásán, a Csontváryban is tűzbe ment volna Huszárikért. Mindent bevállalt érte. Van egy jelenete a filmben, amikor a tengerben, egy gyönyörű szikla tetején áll. Hullámok csapdossák a sziklát, ijesztően szép a látvány. Búvárok és alpinisták segítették fel a szirtre, idős volt már, de fiatalokat megszégyenítő bátorsággal lépdelt a köveken. Egy másik jelenetben, amikor a ravatalon fekszik, úgy takarták be, hogy csak a feje látszott ki. Egész nap azt az egy jelenetet forgatták. Ő végig mozdulatlanul feküdt, mégsem panaszkodott soha.

Zseniális színésznő volt. A legzseniálisabbak egyike, aki mindig másokra költötte a pénzét. Csak azokkal nem állt szóba, akik hazudtak neki. Utolsó napjait kórházban töltötte. Úgy halt meg, hogy a férje kezét fogta. Lajtos Árpád ezt csak később tudta meg. Ő abban a tudatban búcsúzott tőle, hogy szeretett párja elaludt, s másnap újra mehet hozzá. Már otthon volt, amikor telefonon közölték vele: „A művésznő meghalt.” Akkor, amikor elaludt. Abban a percben már Lajtos Árpád is tudta, mi következik. A búcsúlevél és a gyorsan ölő méreg.

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Önnek ajánljuk
matovič k

Kiderül, Matovič marad-e a pénzügyminiszter

matovič k

Matovič: Bármelyik nő alkalmasabb lenne az elnöki posztra, mint Čaputová

Orbán Viktor k

Keményebb szankciókat követelnek Magyarországgal szemben a szlovák EP-képviselők

c

Lekapcsolt lámpák és kemencék – Európa készülődik a téli energiaválságra

csehország tüntetés k

Tízezrek követelték a kormány lemondását több cseh nagyvárosban

új szó

Miről ír a csütörtöki Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.