Miért éppen Czabán Samu?

Évente 200-250 magyar pedagógus látogat el Rozsnyóra a Czabán Samu napokra. Ez a rendezvény szakmai találkozó és kölcsönös tapasztalatcsere is. Itt adja át a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége az arra érdemes, kiváló eredményeket elérő pedagógusoknak a Czabán Samu Pedagógiai Díjat, és a résztvevők megkoszorúzzák a kommunista forradalmár pedagógus 1968-ban emelt szobrát. A Czabán Samuról való megemlékezést a hatvanas évek elején regionális szinten kezdték, majd országos rendezvénnyé vált. Sokan feltették már a kérdést – otthon, az anyaországban, sőt Erdélyben is – szerencsés dolog-e Czabán Samu nevével fémjelezni a szlovákiai magyar pedagógusok legrangosabb seregszemléjét? Fodor Attila írja a Czabán Napokról szóló írásában (Új Szó, 2002. április 5.): „...az itt elhangzottak gyökeresen megváltoztatták a hazai magyar pedagógusok gondolkodását.”

Ma már – a demokrácia hajnalán – nagyon valószínűtlen, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok gondolkodásmódja azonosítható a kommunista, ateista, antiklerikális forradalmár értékrendjével, aki a Tanácsköztársaság idején a közoktatási népbiztos helyettese volt, és többek között a felekezeti iskolák betiltását – államosítását – szorgalmazta. A proletárdiktatúra bukása után menekülnie kellett. Először Ausztriába emigrált, majd Csehszlovákiában kötött ki, ahol mint kommunista forradalmár, töretlen akarattal harcolt tovább, aktívan részt vett a Csehszlovák Kommunista Párt munkájában. Kárpátalján baloldali lapokat szerkesztett (Jó Barát, Magyar Tanügy, Új Korszak), amelyekre a – csehszlovák – hatalom iránti túlzott lojalitás volt a jellemző. ĺrásaiban folyamatosan bírálta a nemzeti gondolkodású hazai magyar pedagógusokat, és az akkori szlovenszkói magyar pártokat (Országos Keresztény Szocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt), majd az ezek egyesülésével 1936-ban létrejött Egyesült Magyar Pártot is. 1938-ban aztán megfosztották állásától.

A diktatúra időszakában megjelent értékelések szerint ugyan „Czabán Samu a magyar munkásmozgalom és a hazai neveléstörténet nagy alakja...”, de ma már az értékelést – szerencsére – nem pártszempontok határozzák meg, és nem egy olyan ideológiához való hűség a mérvadó, amely sérti a demokráciát és az elnyomásra emlékeztet, hanem olyan nemzeti és keresztény értékek, amelyek a magyarságot ezer éven át megőrizték.

Országos rendezvényen valakiről évente rendszeresen megemlékezni, róla díjat elnevezni – gondoljunk a Kossuth-díjra, Madách-díjra, Kazinczy-díjra, stb. – ez a nemzet nagyjainak kijáró elismerés. Éppen ezért tizenkét évvel a kommunista diktatúra bukása után feltehető a kérdés: ildomos-e a szlovákiai magyar pedagógus társadalom és az ifjúság számára példaképül állítani egy olyan személyt, aki a történelem szemétdombjára került ideológia vakbuzgó elkötelezettje volt, akit a legújabb Magyar Nagylexikon már említésre sem méltat? Ildomos-e a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének Czabán Samu nevével – nevében kitüntetni pedagógusainkat? Lelkünk rajta...

Végezetül, az illetékesek megfontolhatnák azt is, hogy érdemes-e elidegeníteni a szlovákiai magyar egyházi iskolák pedagógusait az SZMPSZ által szervezett, Czabán Samu nevével fémjelzett országos pedagógus-találkozóktól.