Megszólal az egyik a két lány közül

A történet szerint hét, frissen érettségizett fiatal tölti a nyarat egy Tisza-parti faluban. Jó barátok, együtt nőttek fel, egyetemre készülnek. Lubickolnak a folyóban és a nyár utolsó napjaiban. Egy ideig fel sem tűnik nekik, hogy már csak hatan vannak. Egyiküket elnyelte a folyó. Most kell megfogalmazniuk, hogyan viszonyulnak élethez és halálhoz, most, amikor saját felelősségükkel kell szembenézniük.
„Eléggé az elején tartottam a pályámnak – meséli Drahota Andrea. – Az első évet végeztem el a főiskolán, és akkor, azon a nyáron forgattam a filmet. Mind a heten főiskolások voltunk. Öt fiú, két lány. Maga a történet egy kicsit sem állt közel hozzám. Az általános iskola nyolc éve nyolc különböző helyhez kötött. Apám iskolaalapító volt, így állandóan költöztünk, minden évben máshol laktunk. Csak a Tisza környékén nem éltünk soha. Nekem az a hely egyáltalán nem volt ismerős. A történet pedig Gaál Istváné volt. De nem is hiszem, hogy bármilyen közöm kellene, hogy legyen ahhoz a figurához, amelyet meg kell formálnom. Véleményem szerint egyetlen dolog számít: kívánom-e eljátszani a szerepet, vagy nem? Elolvastam a forgatókönyvet, s abban a pillanatban tudtam, hogy igen. Egyébként ez volt a harmadik filmem. Emlékszem, díszkötésben kaptam meg a forgatókönyvet. A rendező nagyon akarta, hogy örüljek neki. Örültem is. Éreztem, hogy ez nagyon izgalmas, nagyon szomorú és nagyon lélekbemarkoló történet. Nekünk, akkori tizenkilenc éveseknek mégis inkább az volt fontosabb, hogy együtt pancsolhatunk, pajkoskodhatunk, rohangálhatunk a parton, miközben tetőtől talpig disznózsírral voltunk bekenve, hogy órákig bírjuk az amúgy rohadtul hideg vízben. Huszárik Zoltán volt a rendező asszisztense, aki csikókat épített nekünk a homokban. Mindenkinek megvolt a maga csikaja. Huszárik csodálatos pasi volt, egy egészen különleges világot éltünk meg vele. Olyat, amit én addig egyáltalán nem ismertem. Nem voltam barátkozós, inkább magamnak való. Ott viszont közkedvelt lettem. Ez nagyon új élmény volt. A nagyon nőies Moór Mariska volt a másik lány a csapatban, mellette én nagyon fiús lány voltam. Nagyon szerettük egymást. Röhögcséltünk, marháskodtunk. Gaál Pista azzal biztatta a fiúkat, hogy aki elsőnek mondja el a szöveget, az megcsókolhatja a köldökömet. Ez lett egy különös verseny díja.”
Hogy Gaál István feltűnésével új korszak kezdődött a magyar filmben, hogy a Sodrásban a hatvanas évek fiatal értelmiségének élményét ragadta meg, hogy a film a magyar új hullám jelképe lett, Drahota Andrea mindebből semmit nem tapasztalt.
„Életem egyik legnagyobb élménye ez a film, hiszen a férjemet, Kozák Andrást is ennek köszönhetem, tehát nagyon nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy én megvetéssel, lekezeléssel gondolok rá. De én ezeket a megállapításokat, értékeléseket egyáltalán nem olvastam. Kazimir Károly megtanított arra, hogy ne érdekeljen, mit ír rólam a kritika. Így sem a jó, sem a rossz nem jutott el hozzám, legfeljebb kivételes esetekben, amikor egy jóakaró kolléga valamit odadörgölt az orrom alá. De tényleg elmondhatom: nem sok kritikát olvastam életemben. A Sodrásban bemutatója után sem vettem észre, hogy ezt majd korszakalkotó filmként fogják emlegetni. Nem tartottuk mi ezt olyan őrületes csodának. Nem is minket, színészeket dicsértek, hanem a rendezőt. Egyikünk sem vette magára, hogy az ő fenekében van az Eiffel-torony csúcsa. A későbbiekben még egy kicsit csodálkoztam is, hogy mitől volt ez olyan népszerű mozi. Párszor láttam, de azóta sem tudom megfejteni. Ez ízlés dolga. Egy biztos: hasonló film korábban nem született Magyarországon.”
Pier Paolo Pasolini, az olasz film egyik kiemelkedő egyénisége is látta a Sodrásbant. Ő az alkotás poézisét, frissességét és újszerű hangvételét emelte ki.
„Két ország kultúrája, népe, nyelve, társadalmi berendezése és ízlése között óriási különbség lehet, ennek ellenére tátott szájjal néztem én is nem egy olasz filmet. Pedig annyira más a világuk, mint a magyar filmeknek! Boldog vagyok és büszke, hogy Pasolinit a Sodrásban ennyire meghatotta, de újra csak azt tudom mondani: Magyarországon akkora nagy ájulatra nem emlékszem a mi filmünkkel kapcsolatosan.”
Az anyai gyász mérhetetlen fájdalma is megjelenik a filmben. Egy parasztasszony kenyeret süt, elgyalogol vele a Tiszához, és ráfekteti a vízre, mert azon a környéken azt tartják: „Ahol a kenyér megpördül a vízen, ott fekszik lent a holttest.” A film egyik megrázó képsora ez.
„Én is ott hallottam először ezt a népi bölcsességet, és engem is megrázott. Valósággal beleborzongtam.”
Három rangos európai fesztiválon díjazták a filmet. Karlovy Varyban fődíjat kapott, Pesaróban a fiatal kritikusok díját nyerte el, Edinburghban a szakmai zsűri oklevelét kapta. Drahota Andrea egyik fesztiválon sem volt jelen. Arra sem emlékszik, hogy a Brit Filmintézet folyóirata, a Sight and Sound az év öt legjelentősebb filmje közé sorolta.
Velencében, ahol most kerül műsorra a Sodrásban, magánemberként járt már, de a fesztiválon most sem lesz jelen. Visszavonultan él vidéki otthonában. Sem filmben, sem színházban nem játszik. Hogy ennyi év után ismét a figyelem középpontjába kerül a film, hogy Európa egyik legjelentősebb fesztiválján születik újjá, meglepte őt.
„Döbbenetes – mondja. – Mégiscsak nem nekem van igazam. Szeretem ezt a filmet, de úgy látszik, tudomásul kell vennem: sokkal több van benne, mint az én személyes emlékem, hogy imádtam a szereplőit, és hogy itt indult el a házasságom Kozák Andrással. Végül is ez volt az első nagy filmem, azért ragaszkodik hozzá olyan erősen a szívem. Csak azon töprengek, mi az a csoda, amit eddig nem sikerült felfedeznem benne. Mert kell, hogy legyen benne valami, ha ez most megtörténik, hogy Velencében műsorra tűzik. Ezt nem lehet kierőszakolni a sorstól. Régen láttam a filmet, de ma este újra megnézem.”