Már csak a császár hiányzott Bécsből

Jiří Menzel mellett van már egy másik „tiszteletbeli magyar” résztvevője is Kárpáti Tamás gyorsan híressé vált szubjektgyűjteményének, a HungarIKONOKnak, amelyeket legelőször a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közönsége láthatott.

Niki Lauda, a világhírű osztrák Forma-1-es autóversenyző, háromszoros világbajnok évtizedek során védjegyévé vált piros sapkáját adományozta Kárpáti Tamásnak, aki aztán Taubert Lászlót kérte fel, hogy saját művébe komponálja bele e nem mindennapi ereklyét. Hatvan hasonló műalkotást tekinthetnek meg a bécsi Collegium Hungaricum látogatói. A Hollandstrasse 4. szám alatt álló intézmény UngArt Galériájában, ahogy azt a megnyitón Dr. Méhes Márton, a Collegium Hungaricum igazgatója szellemesen megjegyezte – egy négyzetméteren még sosem volt ilyen formában és ennyire töményen jelen a kortárs magyar művészet. Aba-Novák Miklós, Barcsay Jenő, Benedek Tibor, Borsos Vilmos, Cziffra György, El Kazovszkij, Faludy György, Gerevich Aladár, Grosics Gyula, Michel Gyarmathy, Gyarmati Dezső, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Illés György, Jancsó Miklós, Karinthy Frigyes, Ferenc, Márton, André Kertész, Kertész Imre, Makk Károly, Mándy Iván, Örkény István, Sir George Solti, Szalay Lajos, Pierre Székely, Zsolnay Vilmos és mások személyes tárgyait, kincseket érő relikviáit napjaink jeles magyar képzőművészei álmodták önálló alkotásuk meghatározó részévé.

A bécsi kiállítás, hétfőtől péntekig naponta megtekinthető, Kárpáti Tamás, a Premier színházi magazin főszerkesztője megszállottságának, gyűjtőszenvedélyének és a művészetek iránti elhivatottságának párját ritkító eredménye. Nincs még egy hasonló gyűjtemény a környező országokban sem, az ötlet eredetisége így aztán könnyen követhető. Az otthoni hagyatékokból és a rengeteg energiával külföldről megszerzett személyes tárgyak így élhetik tovább kalandos életüket, s hagyhatnak nyomot azok emlékeiben, akik eddig is tisztelettel adóztak a felsorolt ikonikus magyar nagyságok ránk hagyott szellemi s erkölcsi értékei előtt.

De nemcsak ilyen gazdag gyűjteményt nem láttak még a bécsi magyar kulturális intézet falai – egyszerre két Oscar-díjas filmrendezőt sem. A tárlatot a rá jellemző szellemességgel Jiří Menzel nyitotta meg.

„Itt vagyok Bécsben, magyar területen, én, a cseh állampolgár. De kérdezem, hol maradt a császár?”

Szabó István a szellemességet, a játékosságot értékelve szólt a kiállított szubjektekről, aztán a két filmes különböző történetekkel szórakoztatta egymást. A cseh rendező Český Krumlovból érkezett Bécsbe. A festői szépségű, történelmi hangulatú dél-csehországi városban – életében másodszor – operát rendez. Először Olaszországban kapott hasonló jellegű felkérést, évtizedekkel ezelőtt. Most Mozart Don Giovanniját állítja színpadra České Budějovice-i operaénekesekkel. Magyar kollégája, vagy ahogy ő mondja, ikertestvére már Az ajtó című Szabó Magda-regény megfilmesítésére készül, az elmúlt két hetet azonban az osztrák fővárosban töltötte, ahol ifjú pályatársainak adott mesterkurzust. Operarendezését megelőzően Jiří Menzel a dalmát tengerparton forgatott egy horvát utazási iroda felkérésére. Tízperces reklámfilmben mutatja be az Adria szépséges partszakaszát, ahol ő maga is gyakran pihen. „Ez a harmadik reklámfilm, amelyet pályám során készítettem – mondta –, de az első kettőt nem tartom igazán jól sikerültnek.” Szabó István egyszer kapott hasonló felkérést, és ő is külföldről, de a végén aztán meghiúsult a terv. „Emlékszem Fellini makaroni-reklámjára, és azokra a reklámfilmekre is, amelyeket pályája elején Bergman forgatott, de olyan színészekkel, mint Henriett és Bibi Andersson. Azok valóban művészi alkotások voltak.”

Játékfilm forgatására még mindig nem készül a cseh rendező. Nem talált még olyan anyagot, amelyben örömét lelné. „És a Švejk? – vetette fel Szabó István. – Egy új változat?” „Azt már elszalasztottam – hangzott a válasz. A német és a cseh televíziótól is jött felkérés, de Rudolf Hrušínský után ki játszhatta volna a szerepet? Senkit sem találtam alkalmasabbnak rá.”

A vacsora során kiderült: Szabó István a tréfálkozásnak is nagymestere. „Remélem, nem hal” – kapta fel a fejét Jiří Menzel a tányérján terpeszkedő jókora fehér hússzelet láttán. „Csirkemell, de tud úszni” – mondta kacagva Szabó István. És tőle jött a történet Krzysztof Zanussiról, a jeles lengyel kollégájáról is, aki nemrég élemedett korú színésznőt keresett készülő filmjébe. Mivel egyetlen színházi társulatban sem találta meg a számára megfelelőt, ellátogatott az idős színészek varsói otthonába, ahol meg is akadt a szeme az egyik hölgyön. Miután szóba elegyedtek, a hölgy hálálkodva köszönte meg Zanussinak, hogy megszólította őt. „Ön ismer engem, tudja, ki vagyok? – puhatolózott a lengyel rendező. – Örülök, nagyon örülök.” „Miért, maga nem tudja, hogy hívják? – kérdezett vissza a hölgy. – Akkor tessék lemenni a portára. Én is ott szoktam érdeklődni, ha elfelejtem a nevem.”

A történet párját Jiří Menzel adta meg nem kis öniróniával.

„Az egyik este, úgy fél tizenegy után nem tudtam beszállni a kocsimba. Hiába nyomkodtam a távirányító gombját, nem kattant a zár. A tizenvalahányadik próbálkozás után felhívtam a szervizt, hogy jöjjön ki valaki, és reparálja meg az ajtót. Kulccsal próbálta már? – kérdezték a vonal túlsó végén. Kulccsal? Azzal még nem, mondtam szégyenkezve. Mert el is felejtettem már, hogy a zár kulccsal is működtethető.”

Visszatérve a bécsi kiállításra, a megnyitón pozsonyi látogatók is voltak. Fel is vetődött az ötlet: a gyűjtemény következő állomása akár Pozsony is lehetne. Elvégre Jozef Kroner több magyar filmben is szerepelt. Elég, ha csak Makk Károly és Maár Gyula alkotásaira gondolunk. Ő sem venné zokon, ott a mennyei mozivásznon, ha a jövőben tiszteletbeli magyarként emlegetnék.