Legszebb karácsonyi ajándékom

Talán az is különös, hogy sorra kutatva-becézve a múltból felaranyló emlékeimet, a legszebb, a legmeghittebb gyermeki érzést és élményt az a felismerés véste a legmaradandóbban gyermeki szívembe, amely általában csalódást szokott okozni régmúlt gyermekkorom akkori kortársainak: az a pillanat, amelyben a kulcslyukon, ajtórésen át belesve, beigazolódott már régebben érlelődő sejtelmem és gyanúm, hogy a karácsonyfát és az alatta elrendezett ajándékokat – nem a Jézuska hozza… Nem a Jézuska hozta; Anyám szerető keze simogatott végig becéző dédelgetéssel minden meleg kis gyapjúinget, téli cipőt, képeskönyvet, mielőtt a helyére rakta volna, s a színes üveggolyók csillogása Apám felmelegedett pillantásában tükröződött vissza, miközben a fát díszítette elmélyülten, magába feledkezve. Ettől kezdve és ezért lett még szebb életem minden karácsonya; azoknak a máig érő szeretetéből színesedett még szebbé, akik a szívükben és a szívükkel varázsolták elő minden karácsonyfámat.

És minden karácsonyi ajándékomat. Nem voltunk jómódúak: talán ezért tudtunk annyira őszintén örülni mindennek, ami az illatos fenyőgallyak alá került. A felhúzható mozdony vontatta kis vonatnak (alagút is volt!), a kis szánkónak, majd az évek múlásával az első nyakkendőnek, az első hosszú nadrágnak, sőt az első borotvának: azt is karácsonyra kaptam.

És mégis akadtak évek, amelyek során a „szép” szoba karácsony estéjén is fűtetlen maradt, s nem tükrözte vissza ünnepi tisztaságú ablak a csillagszóró játékos sziporkázását: az ablakokat sötét papirossal kellett beborítani, s az akkori évekből egyetlen verset őriznek akkori huszonkét esztendőm emlékei, mert hiszen a vers ünnepi hangulatát:

Lágy hópehely, aranydió és selymes angyalhaj,

s csillagzáport szór szét az éjben egy pajkos angyalraj…

már a következő sorokban a dacos keserűségnek kellett felváltania, s a vers utolsó sora rekedt kiáltásba fulladt:

Uram, hívd fel a Földről a gépfegyveres Angyalod!

Ezekben az években nem kaptunk ajándékot: különböző tábori postaszámmal ellátott levelezőlapot kaptunk, s mert ketten voltunk távol a szülői háztól, mindkettőnk levelezőlapja ezekkel a sorokkal kezdődött: “Kisfiam, az idén nem állítottam karácsonyfát. Kinek?...”

És mégis ezeknek az éveknek az utolsóján kaptam életem legszebb, legemlékezetesebb, örök érvényű karácsonyi ajándékát. Pedig akkor nem a szép szobában álltam az ünnepi fa előtt: egy kriptában kuporogtam, s a karácsonyi éjszaka hidege a kripta ajtaja elé álcázásul felhalmozott kövek, porladó csontok és rothadó koszorúk szövevényén át szivárgott be közénk, bujdosók, halálra üldözöttek, a kinti élet megtagadottjai és a kinti világ tagadói közé. De az ajándék több, szebb és szívet melengetőbb volt minden eddigi karácsonyi ajándékomnál: hadilisztből sütött hadikalácsba illesztett három szál színes karácsonyi gyertya volt az ajándék, s az éj leple alatt a kriptába becsempézett ajándékot becsempézett level kísérte: “Kisfiam, vigyázz magadra, tarts ki, már csak napok kérdése s újra miénk lesz a Karácsony… A gyertyákat csak nappal gyújtsd fel: el ne áruljon a fényük!”

A gyertyákat még aznap éjjel meggyújtottuk: a fényüket a kiűrítési parancs elől bújkáló vasutas védte a köpenyével, a partizánoktól hozzánk sodródott szlovák tizedes pedig átölelte az én szakadt katonaköpenybe burkolt vállamat és karácsonyi dalt zümmögött a színes gyertyák fényéhez.

És ez a három szál színes gyertya azóta is ég, lobog – lobog.

Rácz Olivér