Last Man Standing – Buddy Guy nem hazudik

„És ez ki?” – kérdezi a madre, amikor meghallja Buddy Guy jellegzetes baritontenorját a lemezen, melyet a legjobb tradicionális bluesalbum kategóriában Grammy-díjra jelöltek. Hát, Buddy Guy, felelem, hangomban némi ártatlan és tiszteletteljes feddéssel. A chicagói blues zsenije, legendás gitáros és előadó, Grammy-életműdíjas és nyolcszoros Grammy-díjas, akit májusban a New Orleans-i Jazz Heritage Fesztiválon élőben láthattam-hallhattam.

Homályos, de azért megnyugtató válasz fut be, amely a Feels Like Rain című, talán legismertebb slágerét is magába foglalja, ezért úgy határozok, folytathatjuk az új stúdiómunkával való ismerkedést, amely egyébként minden, csak nem a bluestradíció valamennyi elemét megkérdőjelező alkotás.

Igaz, Buddy Guy nem is kínált zsákbamacskát. A blues nem hazudik – hát nem ezt írta az album címoldalára? Dehogynem, és a korong egyik legnagyobb szexepilje éppen ez a fajta hagyománykövetés és önazonosság. Guynál jobb idegenvezetőt aligha kaphattunk volna a sorstól. A louisianai születésű előadó Chicago gazdag blueséletében alkotva töltötte karrierje legjelentősebb éveit. Az előző nemzedék képviselőihez, például B. B. Kinghez, Muddy Watershez és Howlin’ Wolfhoz hasonlóan őt már nem kizárólagosan a vidéki bluestradíciók foglalkoztatták, hanem a nagyvárosi élet valamennyi témája. Huszonegy éves volt, amikor „a szelek városába” költözött, de gyermekkorában még szedett gyapotot a déli államban, és az első – kéthúros – gitárját is maga készítette. Sőt, ami azt illeti, karrierjét is a híres louisianai kikötővárosban, Baton Rouge-ban kezdte olyan helyi legendákkal fellépve, mint Raful Neal. Első demóit is ott rögzítette – és ott nem adták ki őket. Chicagóban viszont termékeny talajra talált. Előbb felnőtt zenésztársaihoz, majd pedig abszolút örökükbe lépett, ami nem kis teljesítmény, ha Muddy Watersről vagy John Lee Hookerről beszélünk. Mindez benne van a The Blues Don’t Lie valamennyi felvételében, ilyen vagy olyan módon. Az albumnyitó I Let My Guitar Do The Talking energikus, pimasz száguldás, amelyben ott van a kellő adag, jól működő groove és funky is. „My Guitar’s Talkin’!” („Beszél a gitárom!”) – szalad ki Guy száján az ártatlan felvágás a dal közepén, és bizony, amit hallunk, akár karrierjének összefoglalójaként is megállná a helyét. (Aligha véletlen, hogy a Mustang Sally című R&B-sláger Jeff Beckkel közösen, a ’91-es Damn Right, I’ve Got the Blues albumra rögzített változatát juttatja eszünkbe.)

Nem jellemzi ennyire vehemens-dinamikus gitárhangzás és merész játékosság az album másik tizenöt dalát, a filozofikus-meditatív Blues Don’t Lie például sokkal lágyabb, emlékezőbb és érzelmesebb. A legtöbb szerzemény Tom Hambridge dalszerző-zenész-producer munkáját dicséri (ő volt az album producere is), kivétel csak a The World Needs Love című dal, amelyet Guy egymaga írt, s amely elsősorban társadalmi üzenete és pokolian jó gitárszólója miatt érdemel figyelmet. Hambridge (jobbára társszerzőkkel jegyzett) dalai viszont olyan jól működnek, hogy nemcsak első, de még ötödik hangzásra sem tudjuk képzelni, hogy bárki képes lenne jobban életet lehelni beléjük, mint az albumkészítés idején már 85 éves legenda, akihez néhány esetben (We Go Back; Symptoms of Love és Follow The Money) olyan remek duettpartnerek csatlakoznak, mint Mavis Staples, Elvis Costello vagy James Taylor.

Precizitás és örömzenélés találkozik az album legjobb feldolgozásaiban: a régi vágású B. B. King-darab leporolásában (Sweet Thing), a Beatles kevésbé ismert dalának merész, de mégsem túl izgalmas átkeretezésében (I’ve Got a Feeling) és Slim Harpo blueshimnuszának szilaj gitárszólamokkal megtámogatott változatában (King Bee) is. „Amíg az Úr nem hív, játszani fogok” – valaha ezt nyilatkozta B. B. King, a blues másik nagymestere, aki életének 90. évében, 2015-ben halt meg. Máig aktív pályatársa hihetetlenül gazdag albumát hallgatva csak abba tudunk kapaszkodni, hogy a 2023-as búcsúturné csak olyan elválás lesz, mint Bob Dylan sokszor beharangozott visszavonulása. Mert, ha így folytatja, Buddy Guyban még simán benne van öt-hat minőségi zenéléssel eltöltött év.