Küszöbén a karácsonynak...

Lampl Zsuzsanna, pozsonyi szociológus, újságíró, író, egyetemi tanár. Feleség, anya, nagymama. Ez áll legújabb, sorrendben 11. kötetének borítóján. Pár szóban nem egész hat évtized. És mert a karácsony nemcsak arra jó, hogy lépten-nyomon a kötelező formulával békés, boldog ünnepeket kívánjunk egymásnak, hanem hogy az ember emlékezzen és ezt-azt újragondoljon, Lampl Zsuzsával ez utóbbit tettük.

* Karcosan figyelemhiányos napjainkban eszedbe jutnak még gyermekkorod teljesen más világának karácsonyai?

Őszintén szólva, inkább a jelennek élek. A múltra többnyire akkor gondolok, ha az a ma már felnőtt gyerekeinkkel beszélgetve jön szóba, vagy váratlanul adódó alkalmak idézik föl az emlékeket. De ettől függetlenül a mai napig igyekszem megtartani gyerekkorom karácsonyi ünnepeinek tradicionális hangulatát. Karácsonykor, szülők és gyerekek, mindig összejövünk, együtt töltjük az estét, a családi kör adja meg az ünnep varázsát. Kissé ábrándosan el tudnám képzelni, ahogy a filmekben látni, hogy karácsonyeste többen legyünk, még az egész család ülje körül az asztalt, égjenek a gyertyák, és ha talán egész évben nem találkoztunk is, de a karácsonyt együtt töltsük... Persze, a valóság már régen más. A gyerekkorom karácsonyaitól megannyi idő telt el, már sokan hiányoznak körünkből, és ha eljönnek közénk az angyalok, én nem akarok szomorú lenni, mert a karácsony nem a bánat ünnepe.

* Otthon, a pozsonyi vár tövében meghúzódó utca házainak egyikében, a Jézuska hozta az ajándékot?

Nekem mindig a Jézuska hozta az ajándékot. És máig is a Jézuska hozza, ahogy a gyerekeimnek is ő hozza. És az unokámnak is a Jézuska fogja hozni. Számomra furcsa volt, amikor házon kívül először hallottam, hogy Télapó meg hogy télünnep; vagy újabban azt, hogy Santa Claus és hasonlók. De hát ünnepeljen mindenki úgy, ahogy a kedve tartja.

* Álltál pionírnyakkendővel is az iskolába érkező Télapó előtt?

Nem. Ilyen iskolai karácsony nincs az emlékeim között. A Duna utcai magyar iskolában mi szinte családként éltünk, és ez remélhetőleg a mai napig sincs ott másképpen. Ez az iskola egy önálló sziget Pozsonyban, a belváros közepén. De tanárt sem tudok olyat említeni, aki az iskola falain kívüli világot akarta volna a fejünkbe verni.

* Miképpen emlékszel a ma már retróidőnek számító karácsonyokat megelőző hetek strapájára? Az örökös sorban állástól kezdve a pult alól szerzett holmik felhajtásáig?

Hát a mostani árubőséghez képest az tényleg teljesen más világ volt. Persze gyerekként, vagy később, amíg fiatalon még nem volt saját családom, nekem ritkán kellett az ilyesmikkel bajlódnom. És mert az apukám nyolcéves koromban meghalt, az ajándékvásárlással kapcsolatos ügyek zömét az anyukám intézte. Később pedig, a nyolcvanas évek derekán, már a férjemmel igyekeztünk megoldani a hajszás dolgokat. Bár visszanézve, talán annak a kornak is megvolt a maga „romantikája”. Mindenre sokkal előbb kellett gondolni, jóval többször tervezgetni, a kiszemelt üzletben idejekorán érdeklődni. Az ember mindezt átgondoltan beosztotta, és az ajándékok beszerzését programpontként kezelte, utána pedig örült, ha tényleg megkapta, amit keresett. Pozsonyban ilyen fölkapott célpont volt például a Dunaj áruház. Annak negyedik emeletén működött az akkoriban luxusárunak mondott ruhák osztálya. Hetente egy-egy adott időpontban érkezett oda az áru, és ha valaki a jóindulatú elárusítónőktől megtudta, mikor jön az új szállítmány, akkor odasietett, kisorakozta, amit venni akart, és boldogan távozott. Ha pedig a kérdezősködések révén már ismerte az üzlet eladói gárdáját, akkor a pult alól is megkapta, amit kívánt. Ezek a kötelező körök akkoriban hozzátartoztak az ünnepi készülődéshez.

* A kizárólag nyugati valutáért nyugati árut, illetve a hazai exportból visszamaradt cikkeket kínáló és csak 1989 után felszámolt Tuzex-boltokra hogyan emlékezel?

Hogy ott karácsony előtt hatalmas tolongás volt. Néha szintén benéztem oda, olykor vettem is valamit, de alapvetően sohasem voltam üzletjáró típus. Nekem gyerekkorom óta inkább a könyv jelentette az igazi ajándékot. Máig őrzöm azokat a régen kapott köteteket, hogy a gyerekeim után majd az unokám is olvashassa őket. Nagyobbacskán aztán már egyedül is eljártam a Mihály-kapu utcai pozsonyi magyar könyvesboltba, hogy kifürkésszem, az új könyvek közül melyiket találom majd a plafonig érő fenyőfánk alatt.

* A könyveken kívül őrzöl még mást is a régi karácsonyokból?

Hogyne. Vannak még régi karácsonyfadíszeim, amelyeket a szüleim aggattak föl a fára. Például jégcsap alakú, hártyavékonyra fújt igazi üvegdíszeket. Ha véletlenül lepottyantak, azonnal ripityára törtek. De egyéb klasszikus karácsonyfadíszeink is vannak, és az újabbakkal szemben azokat használom szívesebben. Még otthon laktak a mi gyerekeink, amikor ezekhez kis angyalkákat vettem. Napközben beszívják a fényt, és lámpaoltás után kedvesen foszforeszkálnak. Egyszerűen nincs szívem kidobni az egykori családi karácsonyok régi díszeit. Ahogy a gyerekeimtől kapott első ajándékokat is őrzöm. Karácsonykor elő is szoktam venni, és közösen újra megnézegetjük. A lelkük mélyén talán örülnek, hogy mindezt megtartottam.

* Működött az ünnep misztériuma a kommunista éra merevsége, vallásellenessége dacára? Képesek voltak azok a karácsonyok kiszakítani az embereket az akkori „boldog” hétköznapok egysíkú rutinjából?

Erre árnyaltabb választ kell keresni. Hiszen ahol a család kereste és értette az ünnep üzenetét, ott igen. Akkoriban ugyanis az emberek zöme – a mai világ rohanó, úgynevezett karácsonyteljesítményt váró hajszájával szemben – eleve kötött munkaidőben dolgozott, ezért mindenki a nap egy jelentős részét a saját belátása szerint osztotta be. És ha önmagában igényt érzett rá, úgy akár felekezeti hovatartozás nélkül is jobban tudott koncentrálni a közelgő ünnepre. Aki pedig a Jézuskától várta az ajándékot, az átéltebben is. Mindez esetleg az akkori kereskedelmi viszonyok korlátainak bosszantó mérgén is átsegítette. A vágyott ajándék helyett talán szerényebbet adott, de annál több derűvel és szeretettel. Napjainkban viszont számos tekintetben szinte átestünk a ló túloldalára. A bevásárlóközpontokban már szeptembertől „karácsony” van, a hullafáradt emberek alig tudnak ráhangolódni a közelgő ünnepekre, a jómódban élők közül sokan karácsonykor sem tudnak igazán örülni. Tévúton járva a tartalmat formával próbáljuk pótolni. Gyerekkoromban, de még jóval később is országhatárok és szigorúbb jövedelmi korlátok közé zártan csak az volt, ami volt, és mindenki annak örült, amiből protekcióval vagy anélkül, de összehozta a karácsonyi menüt, az ajándékokat, elsősorban azonban a családi együttlét hangulatát.

* Érdekeltek szüleid, később az édesanyád karácsonyi titkai?

Nem. Világéletemben a meglepetéseket szerettem. Azt biztosan tudtam, hogy könyvet kapok, de hogy mit még, sohasem kutattam. Máig sem szeretem, ha valaki előre megmondja, hogy mit kapok karácsonyra. Legyen az csak a Jézuska titka.

* Figyelmeztettek otthon, hogy idegenek előtt, az utcán, az iskolában a Jézuskát ne nagyon emlegesd?

Nem, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Én hosszú ideig nagy naivitásban, holmi burokban éltem. Eszembe sem jutott, hogy abból bajom kerekedhet, ha akkoriban valahol ilyet említek. És hát az osztálytársaimnak szintén a Jézuska hozta az ajándékokat. A mi iskolánkban a pedagógusaink előtt sem kellett megválogatni a szavainkat. Nem tudok visszaemlékezni olyan januári tanítási napra, hogy az Andrássy, a Sasvári, a Moskó tanító néni azt kérdezte volna: gyerekek, mit hozott a Télapó?

* Miként él benned a karácsonyi képeslapok emléke, elvégre nálunk még a rendszerváltás idején sem létezett SMS, e-mail-üzenet, ezért az ember őszintén megörült egy-egy képeslapnak, sürgönynek, a vezetékes készüléken érkező karácsonyesti telefonhívásnak, már ha volt egyáltalában telefonja a családnak!

Hát a posta hozta-vitte karácsonyi képeslapokra élénken emlékszem. Mert azok megírása az én feladatom volt, noha nem szerettem ezt a kötelességemet. Viszont hosszú évekig gyűjtöttem őket. Ifjúságom egy adott pillanatában aztán rádöbbentem, hogy a képeslapok divatja is változott.

* Nálatok is a Mikulás vitte el a kívánságlevelet a Jézuskának?

A mi családunkban ez nem volt szokás, és nekem valahogy nem is voltak előre „postázandó” különös kívánságaim. Annak idején azért vártam türelmetlenül a Mikulást, mert a tőle kapott csomag mindig batyuszerűen összekötve, piros celofánban érkezett hozzánk. Még ma is látom magam előtt, ahogy az a szép piros celofán olyan különösen csillog egy gyertya lángjának fényében, vagy ha rávilágított a lámpa. Azóta is keresem ezt a hangulatot, de az üzletekben minden kapható, csak az a bizonyos eredeti piros celofán nem... Pedig néha ilyen csacskaságokon is múlik egy ünnep jókedve, örömének foka.

* A Mikulás feledhetetlen celofánja mellett emlékezel még a régi karácsonyesti menükre is?

Hát persze! Halleves, a hagyományos rántott ponty és egyszerű krumplisaláta. Utána anyukám klasszikus süteményei: a diós szelet, a nálunk hosszúkásra formált karácsonyi „torta” és a mézes szelet. Amíg ő élt, mindig azt mondtam neki, hogy minek fárad annyiféle édességgel; halála után aztán a gyerekek megkérdezték, hogy most ki fogja sütni a mézest? Addig soha az életben nem sütöttem mézes szeletet, de amióta ez így szóba jött, én sütöm. Most a halat is én sütöm, amíg anyukám élt, ő sütötte a halat. De erről már nem szeretek beszélni, mert fájdalmas.

* Számodra a karácsonynak van még súlya? Tudsz örülni az ünnepeknek?

Határozottan. Persze, ezek már kevésbé gondtalanok, mint a gyerekkoriak voltak. A család részére a férjemmel most mi szervezzük a karácsonyt. De ez boldog tudat, hozzátartozik az ünnepekhez, miután az ember cseperedve rájött, hogy a karácsony másként is megérint, mert az együttlét meghittsége a legfontosabb benne. Ezért ha azt kérdezik, mit kérek karácsonyra, mindig azt felelem, hogy továbbra is együtt legyünk.

Miklósi Péter