Könyvsorsok – Lem hajótöröttei

A Delfin könyvek sorozatban is volt egy favoritom anno; Bodó Géza Barlang a szigeten című ifjúsági regényét az általános iskola könyvtárából kölcsönöztem ki a ’70-es évek közepén, és alig bírtam letenni a hajótörésre épülő részek miatt. A szituáció hajtómotorja persze a fogyatkozó számú szereplővel kapcsolatos, azért izgulunk, hogy ki lesz a következő, és ne az legyen, akire gondolunk. Kezdetnek ez simán megteszi. Persze nagyon kedveltem Jules Verne azon műveit is, melyek részben beilleszthetők ebbe a hagyományba (Nemo kapitány meg egy önálló kategóriát is megér), vagy a mindenféle szigeteken játszódó kalandokat, Coopertől Stevensonon át Az igazi Robinsonig. Az utóbbi, Martin Ballard története még ismeretterjesztő jelleggel is bírt, hiszen annak a figurának, Alexander Selkirk vitorlamesternek állít emléket, aki négy évet töltött a Juan Fernandez-szigetek egyikén, és akiről valószínűleg Daniel Defoe a maga ikonikus hősét mintázta. (Évek múlva, máig ható érvénnyel Michel Tournier Péntek, avagy a Csendes-óceán végvidéke Robinson-újraírása nyűgözött le ebből a tematikai spektrumból.)

Később, gimnazistakoromban, amikor már a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot is gyűjtöttem, egy antikváriumi körutamon sikerült beszereznem Stanisław Lem Éden című regényének második kiadását. (Az 58-as művet Murányi Beatrix fordította magyarra.) 1982 karácsonyán kezdtem el olvasni, stílusosan egy kis budapesti lakás egyik helyiségében, egyedül, a szobámban. A szituáció a következő: egy intergalaktikus küldöttség űrhajója belezuhan egy Éden nevű ismeretlen bolygóba. Az űrhajó személyzete kísérletet tesz arra, hogy felderítse a bolygó civilizációs viszonyait. A környezet feltérképezése során olyan „képződményeket” látnak az űrhajósok, melyeknek értelmezhetősége nem kis gondot jelent számukra. Különböző „formátlan lények”, „önjáró szerkezetek”, „különös járművek”, „repülő virágok”, „amorf állatkák”, „tükörszerű valamik”, „álomhoz hasonlító jelenségek”, „városra emlékeztető konstrukciók” stb. alkotják a bolygó felszínét, felvonultatva a sci-fi ötletek tárházát. A hajótöröttek csak állnak és bámulnak, mindez meghaladja a képzeletüket. Nem meglepő tehát, hogy a szereplők „elmebetegek civilizációjaként” jellemzik a látottakat.

Gimnazistafejjel még kevésbé érzékeltem, hogy Lem regényében mindez összefügg egy fontos problémával, az idegenség antropomorfizálhatatlanságának és értelmezhetetlenségének színre vitelével, azaz nem puszta öncélú kaland. Amikor később egyetemistaként sikerült beszereznem az Éden első magyar kiadását, újraolvastam a művet, és mivel már megvoltak hozzá az elméleti alapok, szinte teljesen átértékelődtek az olvasás során a cselekmény gyújtópontjai. A regény szerkezetében ugyanis fontos funkciót töltenek be azok a részletek, melyekben az űrhajósok összefoglalják a tapasztalataikat, vagy beszámolnak egymásnak azokról a dolgokról, melyekről csak a csoport egy részének van ismerete. Ezek a részek nagyjából a körül forognak, hogy „semmit sem értünk”. Ennek okát is megfogalmazza a Doktor: „Figyeljétek meg, hogy mindaz, ami itt történik, részben emlékeztet bennünket a Földről ismert különféle dolgokra, de mindig csak részben. Néhány kocka mindig kimarad, és sehogy sem illeszthető bele a fejtörőbe. Ez nagyon jellemző!” Vagyis az értelmezhetetlenséget maga az emberi perspektíva korlátozottsága idézi elő. Több esetben azzal is szembesülnek az űrhajósok, hogy talán a saját hipotéziseik alapján épül fel a bolygó világa.

A ’90-es évek végétől aztán többször újra elővettem ezt a művet; amikor tanulmányokat írtam a science fictionről, természetesen hivatkoztam rá, mint arra a darabra, amely idejekorán eljátszott azzal a lehetőséggel, hogy megérthető-e egyáltalán az idegenség. Bámulatos ez a megoldás egy olyan közegben, amelyben a sci-fi-művekben a más bolygókról érkező szereplők angolul kezdenek el beszélni. Innen nézve Lem regényének kifutása is hallatlanul érdekes. Létrejön ugyanis a kapcsolat az űrhajósok és egy idegen között, de innentől kezdve nyelvi akadályai lesznek a megértésnek. A lény által elbeszéltek ugyanúgy hipotetikus lehetőségeket jelentenek, mint a korábban észleltek. Például a következőt mondja az egyik főszereplő: „Figyeld csak meg: bizonyos jelenségeknek van ugyan nevük és összefüggésük a többi jelenséggel, de a nevek is meg a valóságosnak feltüntetett összefüggések is csupán álarcok.” A megértés tapasztalati és nyelvi korlátainak ekvivalenciája minden bizonnyal az Éden cselekményének talán legfontosabb fejleménye. Emellett a részleges tudás belátása mintegy meg is határozza a regény végső mozzanatát: az emberek egészen egyszerűen elhagyják az „érthetetlen” bolygót.

Legutóbb 2010-ben tértem vissza az Édenhez, amikor a Kontrafaktumok többszerzős könyvet szerkesztettük Keserű Józseffel az egyetemen, és az általam írt, a spekulatív fikció klasszikusairól (a képzelet nagymestereiről) szóló fejezetben kitértem Lem bravúros alkotására is. Egyebek mellett arra, hogy a regény egy speciális műfaji kódra is visszautal, amikor a szereplők „csillagközi Robinsonok”-ként határozzák meg önmagukat. A regény végén ez hangzik el: „Érdekes, hogy az Édenen nincsenek csápok – jegyezte meg a Doktor. – Minden könyvben, amelyet valaha olvastam, az idegen bolygók tele vannak tekergőző és fojtogató csápokkal.” Ez szintén a műfaji elhatárolódást erősíti, így Lem alkotása többféle szövegközi viszonyt hoz létre. De ennél is lényegesebb, hogy éppen az elvárások megtörése és az identitás ellehetetlenülése bizonyul olyan tapasztalatnak, amely egy robinzonádtól ugyan szokatlan, de kijelöli a science fiction „antropológiájának” egy lehetséges útját. Nem biztos, hogy el tudjuk gondolni, milyen egy idegen civilizáció, és ha nem tudjuk, akkor ennek mi magunk vagyunk az akadályai. Az Éden embertelen világ. De éppen ez az embertelenség teszi különlegessé.