Kísérteties badarság

Akár a soul műfaj koronázatlan királya, Sam Cooke is énekelhetné a The California Honeydrops formáció In My Baby’s Arms című dalát a Netflix-sorozat harmadik évadjában, az első epizód nyitányaként. Idilli óceánparton találjuk főhőseinket, Jen Hardingot (Christina Applegate), a most éppen nem annyira sikeres ingatlanügynököt, akinek a férjét halálra gázolták, és imádott, utált, aztán megint imádott szövetségesét, Judy Hale-t (Linda Cardellini), akivel egy gyászterápiás csoportban ismerkedett meg.

Jen azt álmodja, hogy a napsütötte parton kortyolgatja a piña coladát Judy társaságában, miközben a valóságban éppen az intenzív osztályra tolják be, miután a nagyobbik fiának, Charlie-nak szánt autóval hazafelé tartva valaki beléjük rohant. Halkan teszem hozzá: éppen annál a stoptáblánál, amelyet Jen kitartó szorgalmazására helyeztek el egy forgalmas és veszélyes kereszteződésben. Mi, nézők – az Orange megyei hölgyekkel ellentétben – tudjuk, hogy Ben (James Marsden), Judy éppen Jen által meg- gyilkolt vőlegényének ikertestvére ült a volán mögött.

Ilyen és ehhez hasonló „véletlen” egybeesések szőtték keresztül-kasul a sorozatot, és a szinkronicitás sűrű szövésű hálójába gabalyodva kell boldogulnia a két negyvenes nőnek továbbra is. Mindkettőjüket mardossa a lelkiismeret, amiért véletlenül vagy szándékosan közreműködtek a másik párjának erőszakos halálában. Sőt, Jen még nem vallotta be a rokonszenves Bennek (és a férfi idős édesanyjának), hogy ő gyilkolta meg a felindult Steve-t, amikor az felkereste a házában, pont akkor, amikor Judy kivette a férfi sokmilliós, tisztára mosott, de mégiscsak a görög maffiához tartozó vagyonát a bankból. „Újabb gázolás? Tényleg csak ennyire futja az univerzumtól?” – kérdi Jen a kórházi ágyon fekve, nyakmerevítőben, törött csontokkal. Ugyanezt a kérdést a sorozat kreátorának, Liz Feldmannak is feltehetnénk, ha nem lenne világos, hogy a két női sorson keresztül éppen azt szerette volna illusztrálni, hogy az élet teljesen kiszámíthatatlan.

Ez igaz lehet, de a Halott vagy esetében a legnagyobb kihívás mégiscsak az, hogy jól tűrjük – pontosabban: elfogadjuk – mindazt a valószínűtlenséget, amit a félórás epizódokban kapunk. Ez az alapvetően női alkotókkal, női közönséget megcélozva készült széria kétségtelenül különleges, gyakran mégis nehéz megállapítani, hol helyezkedik el a komédia sokszínű palettáján. Annyi bizonyos, hogy a Halott vagy sok minden ötvözete, és időről időre egyik-másik réteg kicsit elvész, hogy valami más kerüljön előtérbe. Így van ez a finálé tíz epizódjában is, ahol már nem a gyászfeldolgozás, a (családi és baráti) összetartozás, a hűtlenség, a szexualitás és az elfogadás kerül terítékre, hanem a szomorúság melankóliája. Most, hogy a könnyen dühbe guruló, cifrán káromkodó Jen és az angyalian kedves, mindenkin segíteni akaró Judy végre békét kötött egymással, nem sokáig élvezhetik a lehető legszorosabb és legmorbidabb tényezők által összekapcsolt barátságukat. Judyról nemcsak az derül ki, hogy rákos, hanem az is, hogy a gyilkos kór szétterjedt a testében. A betegség egyfajta sajátos küldetéstudattal ruházza fel: ő lesz az, aki racionálisan látja a világot, miközben Jen sebezhetőbb, mint valaha. A narratíva ilyetén csavarása lehetőségek kiapadhatatlan tárházát kínálja, és a két főszereplő, a szklerózis multiplexben szenvedő (és emiatt az évadot jelentős súlygyarapodással, részben eltorzult arccal és pokoli nehézségek árán leforgató) Christina Applegate és a többnyire mellékszerepeket játszó Linda Cardellini egyaránt brillíroznak a hihetetlensége ellenére hihető történetben. Ráadásul, megkockáztatom: a harmadik évad a finom szépségű, kecses Cardellini jutalomjátéka, amelyben minden árnyalatot felmutathat az általa megformált törékeny nőből.

A Halott vagy úgy ér véget, ahogy kezdődött: Jen visszatér abba a gyászkörbe, ahol valaha megismerkedett Judyval. Az, hogy előtte nekik összejött, ami Thelmának és Louise-nak nem sikerült Ridley Scott klasszikusában (vagyis átjutni Mexikóba), tulajdonképpen nem több, mint egy kellemes mozgóképes utalás. Ettől függetlenül mégis fontos és közönségbarát érzelmi töltettel bír a zárás tekintetében.