Kikötői ficsúrok és gengsztercicák: amikor egy világutazó Isztambulért rajong

Szokás mondani a macskákról, hogy amíg teli a bendőjük és kényelmes az otthonuk, addig lényegtelen számukra, hogy gazdájuk él-e, hal-e. Hogy az emberekehez a végletekig ragaszkodó kutyákkal ellentétben a cicák hűtlenek. Mégsem lenne ez így? Bőd Titanilla meseregénye rácáfol a közhiedelemre.

Kikőtőből szállodába

Kirmizi és Karmazi két virgonc kiskandúr, akik Kadiköy negyedében, Isztambul ázsiai részén élnek, a kikötőtől csupán néhány percre. Egy rózsabokorra kapaszkodnának éppen fel, amikor rájuk talál egy fiatal lány, Sevda pincérnő, a két kölyökmacska pedig első látásra a szívéhez nő, úgy dönt tehát, hogy magával viszi őket munkahelyére, a Szél szállóra. Itt veszi kezdetét a csintalan kiskandúrok szállodamacskai pályafutása. Isztambulban minden rendes szállodának van ugyanis szállodamacskája. Kirmizi és Karmazi jönnek-mennek a hotelben, élvezik a személyzet rajongását, olykor pedig rendesen ráijesztenek egy külföldi vendégre. Délutánonként átsétálnak Sevdával a parkba, aki hol a Dzsungel könyvét, hol pedig Orhan Pamuk regényeit olvassa nekik, miközben Kirmizi és Karmazi az ölében dorombolnak. 

Igen ám, egy napon azonban nyoma tűnik Sevdának. Hiába a névre szóló tálkák és a hotelbeli idilli élet, Kirmizi és Karmazi nem hagyják mindezt annyiban. A két kismacska nekivág a tizenöt milliós Isztambulnak, hogy megkeressék a lányt, akit szeretnek. Az olvasóban pedig felmerül a kérdés: mi hajtja a cicákat, a gazdájuk iránti rajongás, vagy talán az irodalom szeretete?

Isztambul, az álomváros

A könyv másik fontos hipotézise az a szintén általánosan elterjedt vélemény, hogy Isztambul az egyik legjobb város, ahol egy macska élhet. Nos, az előzővel ellentétben ezt az állítást a szerző maradéktalanul alátámasztja. Az isztambuli macskák olyan privilégiumokat élveznek, melyek a világ más pontjain nem biztos, hogy ennyire egyértelműen kijárnának számukra. Nézzük csak: a Szerény, Éhező Cica módszerével – azaz, amikor egy minden hájjal megkent macska elesettnek és magányosnak tettetve magát az asztal alatt kéreget – bármikor degeszre tömhetik magukat a város legjobb éttermeiben. Négylábú főszereplőinket időről időre megkíséreli magával vinni egy ember, aki meg van róla győződve, hogy a macska választotta őt és nem fordítva. És nem utolsósorban, van Isztambulban egy híres mecsetudvar, ahol több száz kóbor cica él teljes jólétben, ugyanis mindenki – a turistákat beleértve – eteti őket. 

Milyen a macskák világa? Cicáink, csakúgy, mint az összes többi állat a történetben, értenek az emberek nyelvén, az emberek viszont pusztán nyávogást hallanak, amikor a cicák beszélnek (és a nyávogást az esetek döntő többségében a cica éhségének megnyilvánulásaként értelmezik).

Ez izgalmas narratív helyzetek számára teremt lehetőséget. Az emberek afféle kiegészítő karakterekként vesznek részt a cselekményben, nem mindig ismerik a cicák szándékait, de elég szimpatikusak ahhoz, hogy értsék: az állatok saját vágyakkal és akarattal rendelkeznek, és ezeket érdemes tiszteletben tartani. 

Ezt leszámítva macskahőseink világa azonban roppantul hasonlít az emberekére, és a macskatársadalom igencsak hasonlatosan építkezik az emberéhez. Bőd Titanillát azonban nem az érdekli, ami átlagosnak vagy épp normálisnak számít: a szerző számára a periféria izgalmas. Kirmizi és Karmazi Rejtő Jenő-féle kalandok révén merül el a macskák alvilági birodalmában: útjuk során találkoznak elvetemült kikötői macskákkal, akik bármikor arra vetemednek, hogy kicsipkézzék a betolakodó fülét, sőt gengsztermacsekokkal is, akik megbízójuk egyetlen füttyentésére ennél sokkal mocskosabb dolgokra is képesek. Emellett a macskák társadalmában is jelen vannak az előítéletek: Kirmizi és Karmazi számtalanszor szembesül azzal, hogy az utca macskái puhány szállodamacskáknak nézik őket – márpedig, ahogy az lassanként kiderül, ilyen útra, mint ők, macskaemlékezet óta nem vállalkozott cirmos Isztambulban…

Szemben a társadalmi elvárásokkal

Az emberi karaktereket sem az átlagos szemlélet jellemzi. Sevda és barátai olyan figurák, akik nem azt csinálják, ami éppen megfelel a társadalmi elvárásoknak. Nem járnak szuper autókon és nincs sikerkarrier sem a hátuk mögött. Mégis összefogja őket valami, amiben hisznek, hogy fontosabb, mint bármi más: a barátság. És a macskák szeretete. Nem csoda, hiszen isztambuliak mind. 

Bőd Titanilla pedig egy ízig-vérig világutazóként tárja elénk a várost. Nem a turistaattrakciókat, hiszen azokat csinosított formában viszontláthatjuk a képeslapokon és a szuvenír boltokban, hanem azt, ami nem szerepel egy város kirakatában, ami rejtve marad a tipikus turista számára.

A Kirmizi és Karmazi egy útikönyv is, mellyel a város kevésbé ismert arcát fedezhetjük fel. A horgászokkal teli kikötők, a mecsetek udvarainak félhomályban megéledő zugai kelnek itt életre, a figyelem pedig az utasokra vetül, az átutazókra és azokra, akik keresik a helyüket ebben a világban.

A szerző imádja Isztambult, és számos olyan érdekességet hint el a történetben, amelyet csak a várost jól ismerők engedhetnek meg maguknak. Szó esik például a híres-neves Kék mecsetről, amely a város egyik legnagyobb turistaattrakciója – csak a beavatottak tudhatják, hogy áll Isztambulban egy sokkal kékebb és rejtélyesebb kék mecset is, amely rejtve marad a turisták szeme előtt – cicáink ezt Tengerkék mecsetnek nevezik el. A szerző többször utal Isztambul szülöttjére, az irodalmi Nobel-díjas Orhan Pamukra, de számos apró, groteszkbe hajló furcsaságnak is tanúi lehetünk.

Például annak, ahogy a magas lakóházakban élők kötélen eresztik le kosarukat az utcára, majd odarikkantják az utcai árusnak, hogy milyen portékát kérnek. Meg például annak is, hogy számos kopaszodó külföldi jön Isztambulba azért, hogy hajbeültetést végeztessen el magán.

Mediterrán élmény

A kötetet az illusztrációk miatt sem érdemes kihagynunk a karácsonyi könyves listánkról. Dózsa Csilla meleg árnyalatokba hajló képei a Boszporusz mediterrán világát idézik meg, azt a csücsköt, ahol talányosan folyik egybe Ázsia és Európa, ahol nemzetiségek és vallások olvadnak egybe. A képi világ remekül illeszkedik a műfaji sokszínűségéhez: a rajzolt cicák első pillantásra a gyerekmesék világát idézik, de az illusztrációkon egyfajta furcsa valóságérzet is tetten érhető – nem csupán mesében vagyunk, hanem egy igazi, élettel teli, nyüzsgő városban. Ugyanúgy, ahogy a történet, a képek a fiatalabb és a felnőtt korosztályhoz egyaránt szólnak. A történetet kiegészítő illusztrációk mellett pedig kapunk egy Isztambul-térképet is, amelyen nyomon követjük a két kiskandúr útját.

Bőd Titanilla színes-szagos isztambuli kötete roppant szimpatikus életfilozófiát tár az olvasó elé. Zárjuk ezt a kritikát egy, erre a filozófiára roppantul jellemző gondolattal:

„Kirmizi, az embereknek és a macskáknak általában sokkal hosszabb és bonyolultabb a történetük, mint amennyit elsőre látsz belőle.” 

Kirmizi és Karmazi nem hiányozhat a világutazók, az utazni vágyók, a felderítők, és természetesen a macskabarátok fája alól. Kortól függetlenül.

Bőd Titanilla: Kirmizi és Karmazi, a két kadiköyi kandúr. Dózsa Csilla illusztrációival, Kalligram Kiadó, 2024.