Ki volt nekünk Zalabai Zsigmond

Zalabai Zsigmond (Ipolypásztó, 1948. január 29. – Somorja, 2003. december 26.)Bugár Beáta felvételeTudományos és közéleti szerepek, amiket az utóbbi másfél évtizedben, mert beteg volt, már csak részben tölthetett be, bár így, töredékesen is nagy dolgokat hozott létre.

Azóta volt beteg, s ez külön tragédiánk, az övé és a mienk, hogy miközben a rendszerváltással fölszabadult a tér a gondolatok kifejtésére, a cselekvésre, az intézmények alapítására és működtetésére, terveink megvalósítására, éppen az ezeket megnyitó közép-kelet-európai rendszerváltások egyik legvéresebb epizódjába, a romániai polgárháború testközelből megélt élményébe rokkant bele. Elment egészségesen, nemes indulatoktól sarkantyúzva, hogy segítsen, s visszatért depressziósan. Változatlan, zalabai-as tettvággyal, de a cselekvés erősen redukált képességével.

Emberi nagyságát mutatja, hogy szinte nullára sorvadt alkotó erejéből is telt néhány kivételes fegyvertényre; egyebek közt létrehívta egyik legfontosabb intézményünket, a somorjai Bibliotheca Hungaricát. Betegen is tovább oktatta a pozsonyi egyetem magántanáraként a magyar tanszék hallgatóit irodalomelméletre, stilisztikára és a magyar irodalomtanítás módszertanára, összeválogatta néhány fontos, érdekes könyv anyagát, befejezte és megvédte egyetemi habilitációs dolgozatát, s fejét újabb feladatokon törte. Alkotó munkára, tanulmány- és esszéírásra sokáig képtelen maradt, gyorsan belefáradt a rendszeres gondolkodásba, de az anyaggyűjtés, az antológiák szerkesztése még szórakoztatta is, jóllehet könyvek százait kellett egy-egy szöveggyűjtemény kedvéért átlapoznia. Persze, végzett ő már ilyen szolgálatot korábban, ereje teljében is, így született meg például A Csallóköztől a Bodrogközig, a Tapsiráré-tapsórum, az e sorok írója által összehordott szövegek átszerkesztésével létrejött Jelenlét, a Labdarózsa, nyári hó, vagy A hűség nyelve, ez a sok-sok jószolgálati munka, de így került ki műhelyéből a Szenczi Molnár Albert-könyv rövidebb és teljesebb változata, a Baróti Szabó Dávid-gyűjtemény, végül a magyar költők cseh ihletésű verseit színes, terebélyes csokorba gyűjtő Verses magyar Bohémia című antológia 2001-ben a Kalligramnál. (A keze alól kikerült munkák élére remek címeket talált.)

A barát, a testvér, a pálya- és munkatárs, a férfi, akit gyászolunk, Ipolypásztón született 1948. január 29-én. Ott kezdett tanulni, de az alapiskola felsőbb osztályait Csatán, a gimnáziumot Ipolyságon fejezte be. Egy évig Csatán tanított, de megkezdte tanulmányait a pozsonyi egyetemen, magyar–angol szakon. Verseket, recenziókat, kritikákat írt, s a rendkívül tehetséges, biztos nyelvérzékű fiatalembert még mint az egyetem hallgatóját 1971-ben az Irodalmi Szemle nyelvi szerkesztőjeként, majd 1972-től, miután megszerezte tanári oklevelét, rendes belső munkatársaként köszönthettük. 1975 tavaszától a Madách Könyv- és Lapkiadóban dolgozott, létrehozta az Új Mindenes Gyűjtemény című kiadványsorozatot, és könyvről könyvre harcolt az igazgatóval és az irodalompolitika irányítóival az irodalom érdekeiért, szuverén jogaiért. Megpályázta az egyetemi előadói állást, ígéretet kapott rá a dékáni hivataltól, a kiadóban fölmondott, de a tanszék nyilván az államrendőrség tilalmának engedve nem fogadta be. ĺgy került a Somorjai Városi Honismereti Ház alkalmazásába, s vált pár hónap múltán szabad foglalkozású íróvá. Két év múlva viszszavették a kiadóba, s öt évvel később, 1988 szeptemberétől válhatott az egyetem előadójává. Közben a kandidátusi, majd a kisdoktori címet is elnyerte.

1989 karácsonyán szállította a Csemadok által összegyűjtött segélycsomagokat tizenhat kamionba zsúfolva, Dobos Lászlóval Erdélybe, s 1990. január 1-től a diákparlament választása révén a magyar tanszék élére került. Ekkor már beteg volt, depressziójával hosszas, többszöri gyógykezelésre szorult, de novemberben szervezni kezdte a Bibliotheca Hungaricát, a következő év elején pedig a magyar tanszék támogatására szánt Szenczi Molnár Albert Alapítványt. Hátralevő élete a betegségével vívott drámai küzdelemben és állandó, lázas tevékenységében telt el. Győzött, majd alulmaradt.

Amióta ismertem, s napjai évtizedekig a látómezőmben teltek el, évekig közvetlen munkatársak voltunk, két szomszédos asztal mögül láttuk és hallottuk egymást naponta, elképesztett gondolatainak, ötleteinek, ítéleteinek, terveinek tűzijátékával. Kiváló irodalomtudóssá képezte magát az egyetemen; tanára, a nagyon szeretett Zeman László vezetésével, angol tudása révén jutott el Tűnődés a trópusokon című stilisztikai monográfiájának megírásáig, amely minden szakember nélkülözhetetlen segédkönyve lett a világ magyar tanszékein és tudományos műhelyeiben. Rajongva szeretett szülőfalujáról szép, lírai történelmi-szociográfiai monográfiát írt két kötetben, tanári segédkönyvek társszerzőségét vállalta, eszközeivel részt vett a közéletben, minden jó magyar és demokratikus ügy mellett kész volt kardot rántani-suhogtatni, nem hiába figyelte őt a pártállam illetékes hatósága. Ötvenedik születésnapjára a budapesti Filep Tamás Gusztáv kismonográfiát írt róla.

Szellemi életünk egyik nagy mindenesét vesztettük el benne fiatalon, váratlanul és visszavonhatatlanul. Amit viszont írt és épített, az itt marad, s nekünk marad itt, nekünk, bármily furcsa ezt leírni, hálás utókornak. Amit alkotott, nem romlandó, hanem ércnél maradandóbb értékünk lesz. Fáj, hogy elment, de köszönjük a Teremtőnek, hogy élt, és köztünk, értünk élt.