Indián lelkek, amerikai imák, bizarr utazások

Néztem a dobozt. „A film azonnal kezdődik – szólt a testetlen hang. A kívül lévők várják meg a következő előadást. Lassan, unottan mentünk a terembe. Hatalmas volt és néma. Ahogy elsötétült, a hang folytatta: A mai műsor nem újdonság. Láttak már ilyet eleget. Láttak születést, életet, halált. A többit ismerik. Egy jó világba haltak bele. Érdemes megfilmesíteni?”

A regények első mondatáról már szó esett e rovatban, a fentiek ezúttal egy film első mondatai. Akár találós kérdés is lehetne, melyikéi. A filmet harmadszor láttam, és még párszor megnézem majd, ha tehetem. Egy zenekarról szól, amely az amerikai álom sötétebbik oldalát testesítette meg a hatvanas évek végén. Nem érdekel, hogy a rendező, Oliver Stone mennyire hű a valósághoz, amikor Jim Morrison figuráját, a Doors zenekart vagy a rockzene fénykorának atmoszféráját mutatja be Amerikában. Természetesen Jim életrajza vagy az együttesről megjelent könyvek jobban ragaszkodnak a tényekhez, pontosabb arcéleket rajzolnak. Most a színekre, a képekre, a művészi megjelenítésre vagyok (ismét) kíváncsi. A film hangulatára, amely percről percre együtt változik a zenével.

A legjobban talán a nyitó képsorok ragadnak magukkal: az indián az első közeli, a nyitókép pedig tisztelgés az American Prayer előtt. Ez volt Jim utolsó albuma, amelyen a legbelsőbb érzéseit írta meg. Az 1970 decemberében készült hangfelvételeken egyedül van, nincs zene, nincs a Doors, végtelenül magányos. Fantasztikusak a szövegek, ez maga volt Jim. A további jelenetek is felejthetetlenek. Az énekesre nagy hatással volt egy gyerekkori élmény, amikor a szüleivel keresztülautózták a sivatagot, látott egy autóbalesetet, ahol indiánok haltak meg. Később gyakran mondogatta, hogy a lelkük belé költözött. (A dobokkal is az indián hatást akarta érzékeltetni a zenéjében, a dakotai sziú indiánok használtak ilyen dobokat a szertartásaikon.) Jim Morrisont amúgy is kiskora óta foglalkoztatta a téma, a dalszövegeiben is újra és újra megjelenik a halál gondolata. Sok költő visszatérő témája ez, Jim leginkább a francia költőre, Arthur Rimbaud-ra emlékeztet, aki gyakran írt arról, mennyire ámulatba ejti az elmúlás. Sok fiatalon elhunyt költőnél (Shelley, Byron, Keats) megvannak az utalások a kérlelhetetlen kaszásra. Sokadszorra is megborzongató végigkövetni a folyamatot, amint ez az ember látomásos költészetével és hipnotikus színpadi egyéniségével híressé válik, majd a szesz és a drog néhány év alatt önmaga szánalmas karikatúrájává teszi őt.

Nézem a dobozt, és egy újabb „bizarr utazás” vár rám, ezúttal egy Sárga tengeralattjáró segítségével. A filmet már láttam egyszer gyermekkoromban, de természetesen akkor még nem nagyon értettem, hogy a felnőtteket miért bűvöli el a zene, és miért csodálják annyira ezeket a rajzolt jeleneteket. Persze a film sem pont az a film, amiért évtizedekkel ezelőtt hatalmas sorok kígyóztak a mozik előtt. Szebb lett és hosszabb: a filmet kockáról kockára retusálták és digitalizálták, a hangot az eredeti, meglévő hangsávok alapján dolby sztereo minőségben újrakeverték, és ami a lényeg: egy új jelenettel egészítették ki. A Hey, Mr. Bulldog című dalhoz tartozó jelenet ugyanis hiányzott az eddigi kópiákból, mostantól azonban végre a helyére került. Néhány éve teljessé vált az eredetileg 1969-ben megjelent album is: a digitálisan felújított változat a filmben elhangzó mind a tizenöt dalt tartalmazza. A rajongók azóta augusztus 30-át a Sárga tengeralattjáró napjának nyilvánították.

Azon gondolkodom, vajon a Scotland Yard elég nagy példányszámban nyomtatta-e ki járőröző rendőrei számára azt a körlevelet, amelyben felkészíti őket, mit kell válaszolniuk, ha valaki az utcán ezt súgja a fülükbe: „Biztos úr, elhinné, ha azt mondanám, egy sárga tengeralattjáró üldöz?” Ez ugyanis Ringo Starr első mondata a filmben.