Hosszúra nyújtott isteni csók

Erről szól Marie Poledňáková Úgy csókolsz, mint egy isten című filmje.

Kellemes mozi a cseh rendezőnő új opusa – idillikus vidéki és szép képekkel festett nagyvárosi környezettel, modern sztorival, valamint azzal az álomgyári gyakorlatból átmentett poétikával, amely korunk kommunikációs csatornáit is beépíti a társalgásba: vagyis sok helyzetben SMS és e-mailek révén vannak távkapcsolatban a hősök. Szerencsére azért a számítástechnika és távközlés alapjaiban nem annyira jártas idősebb korúak számára is emészthető formában – s ez főleg azért fontos szempont, mivel a film (szépen fogalmazva) a előrehaladottabb korosztályokról az előrehaladottabb korosztályoknak szól, olyan édeskés, elégikus, idillikus hangnemben, hogy nem hagy maga után keserű szájízt. Persze az, hogy mosolyogva, jó érzéssel, és nem fanyalogva jövünk ki a moziból, a fabulázó elbeszélésnek is köszönhető. Vagyis annak, hogy minden rossz-szerűt kellemes bájjal tálalnak az alkotók: a dramaturgiából, a mesélés alapgesztusából könnyen kiszámítható és valójában tudjuk, hogy a végén minden jól sül el. A bonyodalmak – amelyek főleg az Eva Holubová által életre keltett, fúria jellemmel felruházott figura ármánykodásaiból fakadnak – inkább csak filmszerűek, mint szigorúan, reálisan tényszerűek.

A késői szerelem fellángolásával és e szenvedély által kiváltott féltékenység okán elharapózó ármánykodással e mozi sok örömet, sok gondot, sok negatív és pozitív viszontagságot, rengeteg kalandot, humort, gegeket, groteszk elemeket kínál bő majd két órában. A bő majd két órát azért lényeges hangsúlyozni, mert bármilyen jó is egy film – s az Úgy csókolsz, mint egy isten nem rossz mozi –, ha nincs története, amely A pontból B pontba jut el, egy idő után negatív feszültséget kelt az emberben. Aki várja, hogy egy mozgóképes alkotás ne csak ágazódjon-bogozódjon sok-sok mellékvonallal, szabadon befűzhető epizóddal, hanem hogy egy óra mozizás után ne ott legyünk, ahol az elején. S főleg, hogy ennyit idő után már ne jobbra-balra menjünk, hanem előre, valamiféle fénypont felé, amely megoldást sejtet.

Bár erre talán nem is mindenki figyel. Talán nem is vár fejlődést egy történettől az, akinek bőven elég, ha egy mozi gegpatronokkal megtöltve anekdotizál. S ha ezt olyan kitűnő színészekből válogatott csapat teszi, mint Kamila Magálová, Jiří Bartoška, Oldřich Kaiser és Eva Holubová – ahogy sejthető a leírtakból, ez utóbbira épít a film nagy része, a legtöbb jelenet szinte az ő magánszáma.

Az alap egyszerű: a főszereplő, Helena (Kamila Magálová) elismert franciatanárnő egy gimnáziumban, aki kórházba paterolja második gyermekével várandós menyét. A nő a mentőorvos segedelmével még a mentőkocsiban világra hozza a babát. E gyors levezetésű szülés gyengéd érzelmeket szül Helena és az orvos (Oldřich Kaiser) között. Helena a válás után is egy lakásban él volt férjével, egy televíziós személyiséggel (Jiří Bartoška), aki szeretné, hogy exneje visszatáncoljon a házasságba. Epés, de ártalmatlan megjegyzésekkel veszi tudomásul, hogy Helena és a mentőorvos között dúl a késői szerelem. Szépen bontakozna a romantika, ha e másodvirágzást nem tépázná meg a mentőorvos trendi vállalkozó felesége (Eva Holubová), aki bár a nyitott házasság híve, a férjét rövid pórázon tartja. Féltékenységével humoros, kacagtató helyzetekbe sodorja a már nem ifjú szerelmeseket. Egy erdei partin aztán – amelyet természetesen Holubová filmes figurája szervez – összejön a két pár, s a tét már csak az, hogy ki kivel evez tovább.

Jó sokáig kell várni rá, hogy kiderüljön, de közben legalább jó zenét, jó romantikus dalokat hallgathatunk. Bizonyára másodjára, amikor már csak az epizódokra és a poénokra leszünk kíváncsiak, nem is lesz olyan hosszú ez a film. Otthon, ünnepi hangulatú házi mozizáshoz, tévézéshez, kimondottan lazító, kellemes élményt kínálhat. Pattogó kandallótűz mellett, míg a homokóra lepereg.