Harap, fertőz: zombiinvázió a mainstreamben

A nyári szezon nagy látványmozijában, a Z világháborúban (World War Z) a nagyjából két évtizede töretlenül legszexisebbnek tartott filmszínész, maga Brad Pitt veszi fel a harcot a harapós hordával, megszólítva így mindkét nemet egy popcornestre. A fene gondolta volna, hogy idáig viszik ezek a bűzös szerencsétlenek! A zombik sokáig a B kategóriás horrorok rémlényei, tulajdonképpen az óriáspolip vagy a láncfűrészes behemót pszichopata alternatívái voltak. Bár George A. Romero (a mester kizárólag zombifilmeket készít) az élőholtakkal egyértelműen képes modellezni a társadalmi kérdéseket – lásd a fogyasztói társadalom kritikája, kisebbségek jogai, médiakritika –, az efféle filmek a kétezres évek elejéig mégsem tudtak betörni a mozikba, csupán a VHS-ig, később a DVD-ig jutottak. A zombi egy szubkultúrának így is szignifikáns eleméve tudott válni, de a valós tömegeket csak az utóbbi tíz évben sikerült igazán beoltani a fertővel. A tudatmentes, fékezhetetlen emberhúsétvágyú élőholtak tulajdonképpen az agresszív és buta tömeg szimbólumai. A vámpírral szemben, aki individualista, szofisztikált és intelligens, a zombi kollektivista, tudattalan és otromba. Szimbolizálhatja a csillapíthatatlan fogyasztási kényszerben élő tömegeket, de bármely, a komfortérzetünket fenyegető csoportot is (elszegényedett rétegek, bevándorlók). A zombi vagy felzabál, vagy megfertőz. A stilizáció leegyszerűsítő és fasisztoid: az élőholtaktól csak félni lehet, azonosulni velük lehetetlen, így nyugodtan lehet, sőt, kötelesség őket hentelni, kaszabolni, ahogy tudjuk. Elég egyszerű képlet, de működik, mint látjuk. Az invázió megtorpanni látszott a kilencvenes években, majd egy hihetetlenül erős csapást mért ránk újra. Három pilléren nyugszik a zombireform: nagy költségvetés, professzionális stáb, műfaji játékok. Az igazi áttörést Danny Boyle (ismerős, ugye?: Trainspotting, A sziget, Gettómilliomos, 127 óra) 2002-es 28 nappal később című filmje jelentette. Igazán nagyformátumú rendező nyúlt a már alig élő holtakhoz, és a lassan botorkáló rémeket egy sprintelő alfajjal helyettesítette. A nagyobb büdzsé látványos felvételeket, több helyszínt és színjátszásra is képes színészek foglalkoztatását tette lehetővé. Az addig megszokott klausztro-horrort – amelyben általában egy elbarikádozott vityillóban igyekeznek túlélni szereplőink az inváziót – meneküléses, többhelyszínes road-movie váltotta fel. A 28 nappal később után új lendületet kapott a zombiinvázió: készült új Romero-film, amely végre bejutott a moziba (Holtak városa, Land of Dead, 2005), ugyanakkor Romero-remake (Holtak hajnala, Dawn of the dead, 2004) és paródia (Haláli hullák hajnala, Shaun of the Death, 2004) és megannyi más... A műfaji fúziók mind bizarrabbá váltak, ennek csúcsa talán az idei zombihorror/romantikus komédia koktél, az Elveven testek (Warm Bodies), ahol a hulla szerelmes. A Marc Foster rendezte Z világháború az Imax mozikba juttatta a zombikat, a három dimenzióban látható Brad Pitt által sikerült hölgyeket befertőzni az eddig meglehetősen maszkulin rajongótáborba, s a tizenkettes karikás formátum a nagyobbacska gyerekeket sem kímélte. Kíváncsi vagyok, mely műfajok képesek még magukévá tenni az élőholtakat. Azt gondolnánk, a rajzfilm be van oltva ellenük: egy frászt! Gyermekkorom egyik legfélelmetesebb élménye a Hupikék törpikék zombiepizódja: harapás útján terjedő járvány üti fel a fejét Aprajafalván. A fertőzöttek belilulnak, elvesztik tudatukat, és csak harapni igyekeznek a többi törpöt. Végül még Törppapa is megzombult, és csak véletlenül sikerül ellenszérumot találni a bajra! Aki nem hiszi, járjon utána valamelyik videomegosztón, ezekkel a kulcsszavakkal: Smurfs Tripping Balls.Más szóval: nem vagyunk biztonságban! Gyenes Gábor [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"119552","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]