Habemus papam – Van pápánk?

Általában kétféle recept működik, ha a katolikus egyház kétszázhatvanhat eddigi vagy a megszámlálhatatlan fiktív pápájának filmes bemutatásáról van szó. A történelemrajongókat megcélzó, nem pusztán csatajelenetekkel, hanem a paloták falain belüli intrikákkal és baldachinos ágyjelenetekkel megtűzdelt televíziós szériák (pl. a Borgiák vagy a BBC által 1981-ben gyártott, rosszul kivitelezett „elődje”), illetve a kortárs pápákat a mennybe küldő, kevés innovációval kecsegtető himnuszok (A két pápa; II. János Pál – A béke pápája és akár Wim Wenders Ferenc pápa – Egy hiteles ember című doksija). Ezzel szemben a német Edward Berger már 2018-ban, a Nyugaton a helyzet változatlan című Oscar-díjas filmje előtt nekifogott a katolikus projektjének: vatikáni Szent Márta-házban, a pápaválasztó bíborosok – itt egészen börtönszerűnek látszó – szálláshelyén zajló hatalmi harcokról forgatott lélektani thrillert.

Az újságíróból magát íróvá kiképző brit Robert Harris tucatnyi regényt írt az elmúlt harminc esztendőben, Hollywood pedig nem győzi filmre adaptálni ezeket a könnyen olvasható, de kitapintható történelmi kutatómunkára, precíz karakterábrázolásra épülő munkáit. A leginkább a „mi lett volna, ha?” fordulattal eljátszó háborús dráma (Führer-nap), a 19-20. század fordulójának ismert francia antiszemita peréről (Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy) és az 1938-as müncheni egyezményről szóló (München) adaptációk miatt számon tartott lajstromból eddig csak egyetlen film- és egyetlen sorozatváltozat lógott ki. Roman Polański Szellemíró című, izgalmas, Tony Blair korábbi brit kormányfőről mintázott fiktív exminiszterelnök életrajzírójáról szóló politikai thrillerje az 1990-es és 2000-es évek angol-amerikai politikai kulisszatitkairól fogalmaz meg állításokat. A lendületessége ellenére teljesen érdektelen pénzügyi thriller, A félelemindex pedig a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság utózengését tárgyalja. Utóbbiakhoz csatlakozik a regényként 2016-ban megjelent Konklávé filmre vitele: Berger megtartotta az aktuális társadalmi/politikai kérdéskörök kitalált figurákkal abszolvált mélyanalízises technikáját.

A Konklávé nyitójelenete megalapozza az elkövetkezendő két óra tónusváltás nélküli hangulatát. Egy középkorú bíborost (a szerepben remeklő sokoldalú brit sztárszínész, Ralph Fiennes) – nyugtalanítóan feszült zenét hallva – követünk, amint szapora léptekkel, kezében aktatáskával és összegyűrt pileólusával átsiet egy római alagúton, hogy minél előbb megérkezzen a néhány órával korábban elhunyt pápa halottas ágyánál összegyűlő kollégáihoz. A regényben még Lomelinek hívott, a filmben már Lawrence-re átkeresztelt, egyházvezetésre nem törekvő kardinálisra hárul a pápaválasztó konklávé megrendezése a szívinfarktusban meghalt, vélhetően agyondolgoztatott pontifex halála utána. Ez önmagában még nem kecsegtetne sok izgalommal, de Berger egyetlen hősre összpontosít, akinek külső-belső vívódásait Alan Pakula 1970-es években készített politikai/összeesküvés drámáihoz hasonló tudatossággal tárja fel. A mű egyik kulcsa, hogy Lawrence nem is olyan régen még le akart mondani, mert ugyan nem a hitét, de az imába vetett reményét elveszítette. Innen kell, egy „in pectore” módon kinevezett mexikói származású kabuli (!) érsek segítségével visszatalálnia ahhoz a belső meggyőződéshez, amiért csatlakozott az „anyaszentegyházhoz”.

A film valódi erénye tehát nem az a kicsinyes hatalmi versengésből, a homoszexualitásból, a genderből, a cölibátusból, a nők egyházon belüli szerepéből és terrorizmusból gyúrt darázsfészek, amelybe a Vatikán tudatosan nem nyúl bele (a film viszont nem forradalmi bátorsággal, de okosan megbirizgálja ezeket), hanem Lawrence – realista festők technikáját megirigylően – aprólékosan megrajzolt portréjának bemutatása. Mindez cseppet sem súlytalan vagy unalmas, de végig szerethető tempóval, a francia Stéphane Fontaine megbízható láttatásával és Volker Bertelmann, Oscar-díjas német zenész-zeneszerző funkcióval rendelkező, a jeleneteket most nem (teljesen) elnyomó zenéjével valósul meg.

A nagyszerű színészi pillanatok és okos jelenetszervezés mellett a film végig ügyesen kerüli el a pápaválasztós alkotások kliséit (egyetlen tényleges ellenpont: Sergio Castellitto túlságosan olasz bíborosa), így nincsen történelmi léptékű temetés, nincsenek feszülten várakozó hívők a Szent Péter-bazilika előtti téren, mint ahogy a végül az új egyházfő sem lép ki a tömeg elé. Lehet, nem is kapna éljenzést…