Ha a rézangyalok mesélnek…

„Imre bácsi azzal folytatta, hogy ő meg a barátai már negyvenegy végén tudták, hogy egyszer csak Sztálin elvtársnak is megjön az esze, és a saját harcostársai helyett elkezdi a németeket irtani” (33) – a humor és irónia mint szövegszervező alakzat határozza meg a Határesetet, általuk állítódnak szembe és lepleződnek le mindig az egyes beszéd- és szemléletmódok. Ezzel az erőteljesen személyes hangvétel mellett az elbeszélő folyamatosan el is távolodik az adott szituáció(k)tól, ami mindvégig egyfajta határon levést eredményez, azt a pontot, ahonnan egyszerre több igazság is szemlélhető. Ugyanakkor a regényre jellemző teljesség elve is érvényesül, miáltal az elbeszélő mindig több oldalról és szempontból közelíti meg tárgyát, úgy szólaltatja meg az olykor akár egymásnak is ellentmondó szereplők hangját és nézőpontjait, hogy valójában egyik mellett sem rögzül. Imre bácsi Tominak következőképpen magyarázza a történelemhez viszonyulást: „Ahogy közeledünk a jelen felé, a nagy hősök fokozatosan eltűnnek, és helyettük a nagy tragédiák és pusztulások emléke tör a felszínre. Egyre több rideg szám és személytelen adat. De ne hagyd magad becsapni. Keresd, ami mögöttük van. Az örök valóságot.” (298).
Tomi, Pali, Feri, István, Géza, Klári néni, Baba néni, István bácsi, Sóbujtó vagy a két Kuroskányi történetei – hogy csak néhány nevet emeljek ki a kulcsfontosságú szereplők közül – szorosan összefonódnak. Élettörténeteikkel párhuzamosan körvonalazódik Ipolyság városának huszadik századi történelme. Denemcsak ez, hiszen az egyes élet- és családtörténetek, és a felvidéki magyarság első és második világháborút követő történetének felelevenítése tipikusan beleolvad a középkeleteurópai történelem abszurditásaiba, mint ahogy általuk a huszadik századi történelem drámai alakulásainak hátterébe is betekintést nyerünk.
Az elbeszélő hangja mintha az időn és koron kívül állna, ahogy az elbeszélői pozíció váltakoztatásával az emlékezés, az emlékképek szétíródnak. Egyrészt azonosul az egyes szereplőkkel, azáltal, hogy azok történetén és hangján keresztül felváltva szólal meg, másrészt el is távolodik azoktól, amikor már egy másik szereplő életterébe lép be létrehozva közben a különböző emlékkép-változatokat és -töredékeket is. Ilyen értelemben a regényben a mesélés, elbeszélés és emlékezés mint rítus lép működésbe, miközben az egyes történetek és jelenetek folyamatosan megismétlődnek. Ezek az ismétlések már pusztán önmagukban is feltételezik valamiféle módosulásnak a bekövetkezését, amivel egyrészt a történetmondás továbblendülését segítik a már ismert és biztos tájékozódási pontok révén, másrészt az ismétléseken keresztül keletkező másság(ok) kimozdítják és mozgásba lendítik az emlékképeknek a tovább- és szétírását. Így az emlékezetnek és emlékképeknek, akárcsak a regényben személyessé váló konkrét történelmi események ismeretének nemzedékről nemzedékre való áthagyományozódása kap központi helyet. S rajtuk keresztül pedig a háttérben húzódó események alakító tényezői válnak igazán lényegessé, melyek sokszor súrolják a kicsinyes, banális és esetleges határát, leleplezve ezáltal a nagy történelmi események és fordulatok abszurditásait s groteszk voltát.
Nem hallgathatom el azt a hiányérzetem, hogy a szlovák szövegbetétek fordításával más régiók olvasói számára is lehetővé válhatott volna a regény teljesebb megértése.
Hunčík Péter: Határeset. Kalligram, Pozsony, 2008.