György Norbert: Petőfi a ködben (regény)

első fejezet

Treszkós táskával baktatok, éppen jövök szembe, nagyon beindultál, mondja, hát igen, szépen haladok, olykor fütyörészve, de sokszor nem. A treszkós táskámban ez meg ez van, pár dolog, cuccok meg minden, nem vészes. Mit mondhatnék, jól vagyok, hazafelé tartok, és ez így jó. Sőt, nemhogy jó, nagyon jó. Útközben beugrok a benešbe, bekapok egy felest, hogy indulok is tovább. Aztán bekapok még egy felest.

Elgondolkozom erről-arról, fontos dolgokról és kevésbé fontos dolgokról is, hogyne, mindenről. Jönnek-mennek az emberek, nem olyan sokan, inkább csak ülnek az asztalnál, iszogatnak. Igazából alig vannak, nem tudom, mért mondtam előbb, hogy jönnek-mennek az emberek, nem tudom. Szeretek gondolkozni, igen, nagyon fontos dolognak tartom a gondolkozást és a szeretetet. És a történelmet is, hogy megértsük a múltat, hogy tudjunk tanulni belőle, de azt is tudom, hogy haladni kell a korral, hogy megértsük a vívmányokat is, hogy megértsünk mindent, magunkat, egymást. Meg kell ezt értenünk, s mikor igen, akkor jó. Ezen nevetek, hogy mikor igen, akkor jó, és bólogatok. Ilyenkor mély fájdalom költözik a szívembe, összeszorul a torkom, s talán még egy könnycsepp is előbújik a szememből. De kevesen értik csak, mit érzek. Az a néhány ember, aki érti, az meg úgy sem ért semmit. 

második fejezet

Azt mondja, két euró hatvanöt cent. Hogy az nem sok, de nem is kevés. Kettő hatvanöt. Három euró, az már sok. Mert három euró, az több, mint kettő hatvanöt. Mert három euró pontosan harmincöt centtel több, mint két euró hatvanöt. Pontosan harmincöttel. Engem nem vernek át. Azt mondja, kereken nyolc euró. Kérdem én, mennyi az a kereken nyolc euró. Kereken nyolc euró az semmi, nem sok, annyi, mint semmi. Mondtam mindjárt, hogy kereken nyolc euró, az lófasz, semmi. Hogy nekem ezzel ne gyertek. Itt az apám, például, azt mondja, akár tízet is megér, tízezer eurót, sőt, lehet, tizenkettőt is. Lehet, hogy tizenkétezer eurót is megér. De tízet biztosan. Apám tudja, mit beszél.

harmadik fejezet

A minap álmodtam vele, apámmal. Rövid álom volt, nem hosszú, olyan rövidke csak. Tél volt, hó, sok hó, a hóban meg egy hosszú, vékony csík. Hogy vér- vagy szarcsík volt-e, azt nem tudom, mert az álmok általában fekete-fehérek. Biztos ez is egy olyan fekete-fehér álom volt. Követtem a csíkot, túrtam a hóban, s már elég hosszú ideje túrtam a hóban, mikor valaki szólt, hogy megvan. Hogy megtalálta az apámat. Azt mondta, ott van a kert végében, a tóba fagyva. S hogy már nem él, azt mondta. Hogy apád halott. Később azt mondta, hogy nem, hogy mégsem halott. Hogy apád nem halott, de nem is él. Apád plüss, ezt mondta. És hogy ott van a kert végében, a tóba fagyva. 

Nézem a tóba fagyott plüss apámat, nem szólok semmit, mint a sír, úgy hallgatok, erre a plüss apám megszólal, és azt mondja, kisfiam. Hogy édes kisfiam, te mindig nagyon rossz gyerek voltál. Hogy te bitang egy rossz gyerek voltál mindig, hallod-e, kisfiam. 

negyedik fejezet

Ott állnak, és néznek. Igen. És ha néznek, akkor mindig a nézők szemeivel néznek. Ott állnak, mintha semmi, és nincs is semmi, csak állnak ott, és néznek. Ők a nézők, gondolom, akik néznek, és mindig a nézők szemeivel. Most éppen engem néznek, de valaki mást is nézhetnének. De nem, nem nézhetnének valaki mást, mert a nézők csak engem nézhetnek. Aztán észreveszem, hogy a nézők, akik engem néznek, tulajdonképpen nem is engem néznek. Mert látom ám, hogy a treszkós táskámat nézik. A treszkós táskámat, amiben ez meg ez van. 

Ők nem tudják, hogy a treszkós táskámban ez meg ez van, a nézők ezt nem tudják. Nem is sejtik. Hát jó, nézzék csak a treszkós táskámat, felőlem aztán nézhetik. De mire ezt végiggondolom, látom ám, hogy már nem is a treszkós táskámat nézik, hanem a cipőmet. Hát jó, nézzék csak a cipőmet, bánom is én. De mire ezt végiggondolom, látom ám, hogy már nem is a cipőmet nézik, hanem engem. 

Nocsak.  

Miután megnézték a treszkós táskámat, amiben ez meg ez van, és megnézték a cipőmet is, most már engem néznek. Hát jó, rendben, nézzenek csak. Azt sem bánom, hogy a nézők előbb a treszkós táskámat nézték, aztán a cipőmet, s csak azután engem, és hogy ezzel úgymond kipipáltak. Igen, előbb a treszkós táska, aztán a cipő, végül én: határozottan ki lettem pipálva. De ez sem baj, sőt, akkor ez így rendben is van: treszkós táska, cipő, én. De mire ezt végiggondolom, látom ám, hogy a nézők, akik a nézők szemeivel előbb a treszkós táskámat, aztán a cipőmet, végül engem néztek, már nincsenek ott. Hogy nincsenek sehol: se itt, se ott, se máshol. Egyszerűen eltűntek, mint Petőfi a ködben.

ötödik fejezet

Ott állok, nem mozdulok, nem is szólok semmit. Jólesne egy féldeci. De a benešt már elhagytam, visszabaktatni meg nincs kedvem. A bon-bon viszont még messze. Pedig az a feles most nagyon jólesne. Ott állok, nem mozdulok. A benešt már elhagytam, a bon-bon még messze. Nem tudom, mit tegyek.