Gyász, hófehér falak között

Igen, ő az. A Papa fia. A „szemes ember”, aki nagyon tud nézni. És látni, észrevenni, felfedezni is. „Nem eldönthető, mi irritálóbb, ha maradékunk hasonlít ránk, vagy ha különbözik tőlünk” – így az apa, Esterházy Péter. Később, épp Marcell művészetének a hatására változott a mondat. „Nem eldönthető, mi érdekesebb, izgalmasabb, sejtelmesebb, tanulságosabb, az-e, ha a munkáiban ráismerek valamire a saját törekvéseimből, vagy amikor éppen nagyon nem.”

Esterházy Marcell 2003-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán. Aztán Marseille-ben és Párizsban élt több mint tíz évig. Alkotásai közül nem egy a Ludwig Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja, de a marseille-i Kortárs Gyűjteményben is jelen van. Magyarországon a Király utcai acb Galéria képviseli. Mostani, Farkasvakság című kiállítása is ott látható, pontosabban egy sarokkal odébb, egy kisebb szobában. A farkasvakság az az állapot, amikor a szem nehezen tud alkalmazkodni a hirtelen beálló sötétséghez. Paradox helyzet: a kiállításon ennek épp a fordítottja történik. Kintről, a nappali sötétségből lépünk be a vakítóan fehér falak közé, ahol érezhető a gyász, a még mindig feldolgozatlan búcsú, az apa korai elvesztése. Az emlékezés fájó élményét közvetíti a kiállítás, a családtörténet poétikus feldolgozását, a múlthoz való kötődést, az érzelmi hiányt, az identitáskeresés művészi stratégiáját. Itt van, aki elment, hiszen minden alkotás őt idézi meg. Még akkor is, ha a kollázsokon neves művészek, Max Ernst, Antonio Viviano, Agnolo Bronzino, Joseph Beuys és egy ismeretlen barokk festő piéta-ábrázolásainak a megidézésével az Esterházy család férfitagjait látjuk.

„Anélkül, hogy ő ezt tudatosan akarta volna (tudatosan inkább kerülnie kellett volna), munkáinak egy jó része a családhoz kapcsolódik, a nagyapjához (a nagyapjaihoz), meg ama történelmihez – írta Esterházy Péter képzőművész fia alkotásairól. – Ahogy a költő mondja: hát erről még lehetne ezt-azt mondani, fényképezni, videózni, eszkábálni, mutatni, építeni, nézni, nézni, nézni…” Az évek iszkolása című kötetében azt is elmondja: gyerekei közül „munkájánál fogva Marcellnek van a legnagyobb fantáziája”.

Húsz könyvet, vékonyabbakat és csak kicsit vastagabbakat fában álmodott meg Esterházy Marcell. Ez a mű is a hiányt jelzi, az européer író-apa után kiált. Birsalma-, körte- és almafa acéllemezzel olvad eggyé. Szétválaszthatatlan test az egész. A fa mindent magában hordoz. Életet és halált, bölcsőt és koporsót, múltat és jelent. „Sosem tudtam, hogyan viszonyuljak apám könyveihez. Azért úgy elég nehéz Esterházy Pétert olvasni, hogy közben az apádról van szó, bármelyik könyvről is beszéljünk. Összesen négyen vagyunk a földön, akinek ez problémát okozhat. Én vagyok az egyik” – ezek már Esterházy Marcell szavai.

A csontra fogyott testet acélhuzalból formálja meg az alkotó, hogy „átlátható” szobrát a végső befelé fordulás érzetével töltse meg. Szerepel a kiállított tárgyak között egy fekete keretbe zárt fekete póló is. Intim ruhadarab. Közvetlen viszonyban állt a testtel, az író testével. Egyszerre földi és éteri nyomok az anyagon. Izzadtságtól kicsapódó sókristályok rajzolnak különös alakzatokat. Fából faragott kötetek a falon, az élet itt hagyott lenyomata az üveg mögött. Test és szellem örök közelségben. Mesterien átgondolt formavilág kézzel és fantáziával teremtett emléktárgyai.

„A világon a legjobban az orra alatt morogni az én Marcell fiam tud. Ez kevésbé az unottság, vagy valami kelet-európai spleen jele, sokkal inkább az általános nyelvi szkepszis hiteles megnyilatkozása. Noha a három másik testvéréhez hasonlóan nagyon tud magyarul. De hallgatni is jól és érzékletesen tud” – vélekedett az író.

Nekünk sem jut más az alkotások láttán, mint az érzékletes, mély hallgatás. Ezt váltják ki belőlünk Esterházy Marcell legfrissebb alkotásai.