Forrón vagy lazán, de szerette

Jött, s vitte a jó hírünket, jó kampánnyal „terjesztette” a magyar imázst jó öreg hazájában, ahol meglátta a napvilágot, s ahonnan meghódította a világot. Minket, magyarokat és Magyarországot oly mértékben, hogy 1996-ban kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével.

Ő már New Yorkban született amerikaiként, olyannyira, hogy szülei nyelvét, akik Mátészalkáról vándoroltak ki a lehetőségek hazájába, már nem is kapta meg anyanyelvként. Valamit azért elcsíphetett, s ez-az rá is ragadhatott a mátészalkai intonációból, mert magyarhonba látogatva elő-előjött azért a tudat vagy az emlékezet mélyéről a szülők származásának verbális bizonyítéka. S hogy aztán azt a humort, derűt és játékosságot, azt az örök vidám jókedvet, nyugalmat sugárzó lényét milyen gének örökítették belé, felesleges lenne bármi módon is kutatni. Nem is lenne az lényeges. Fontosabb, hogy ilyen volt nekünk, mindegyikünknek: felvidított, jókedvre derített, sugárzó energiával telített meg. Hittel töltött el, hogy az élet drága, s nem komolysággal, haraggal, hanem lazán, könnyedséggel kell venni, és lehet forrón vagy hűvösen szeretni, de szeretni kell. Ilyen volt ő, szerette, habzsolta. Tűzzel szeretett a karrierjében és a magánéletében is. Ez tette naggyá. Színészként, és színészhírnevének is köszönhetően bizonyára festőként is. Feltehetően a Tony Curtis név is védjegy volt arra, hogy elkeltek, és nem fillérekért keltek el a festményei. Ezek közül is elhozott néhányat Pestre, s jött, hogy még utoljára meghajoljon a magyar közönség előtt Hollywood hercegeként, azaz, hogy bemutassa ezen a címen megjelent önéletrajzi könyvét.

Természetesen színészként tört be először. Forrón szerető színészként jött, de minden lében kanálként győzött. A Minden lében két kanál című sorozat tette őt szerethető, mindent megoldó hősként ismertté. A krimivígjáték-sorozat, valamikor a televíziózásnak abban a korszakában, amikor még nagybecsű ékszerdoboznak számított a készülék, a család apraját-nagyját odaültette a képernyők elé. Rém rokonszenves volt a két figurája: az angol Sinclair (Roger Moore alakította, aki az Angyal-sorozatból akkor már közismert volt) és az amerikai Wilde – ő volt Tony Curtis, aki nem volt korábbi sorozatból olyan közismert, mégis szempillantás alatt népszerűvé vált.

Rokonszenves, ám főleg irigylésre méltó volt a két fickó, hiszen hol találkozhattunk volna a valós életben, főleg errefelé minálunk olyan gazdag playboyokkal, mint amilyenek ők voltak, akik előkelő partikra jártak, nőket hajszoltak, menő autókkal furikáztak, motorcsónakkal szelték a nagy vizeket, s miközben habzsolták az életet, némi bűnügyi felderítéssel mindig minden (bűn)ügynek segítettek a végére járni.

Ha sikeres sorozattal korábban nem is volt ott hétről hétre a fekete-fehér készülékek képernyőjén, egy örökzöld fekete-fehérrel már belopta magát a szívekbe: férfiként úgy eljátszani nőt, ahogy ő a „női szaxofonos” Josephine-ként végigbravúrkodja Billy Wilder rendező Van, aki forrón szereti című vígjátékát, ritka remeklés – s ne felejtsük el, hogy a film 1959-ben készült, amikor még más szelek fújtak. Természetesen a partnereivel – Jack Lemmonnal és Marilyn Monroe-val – együtt nagyok ők ebben a „minden idők legjobb amerikai vígjátékának” nevezett opusban. S hogy nemcsak a közönség imádta őt, hanem a szakmának is feltűnt a teljesítménye, azt A megbilincseltek című egy évvel korábbi (1958) filmdráma megítélése is jelzi: a két összebilincselt rabot megformáló Sidney Poitier-t és Tony Curtist is Oscar-díjra jelölték – stílusosan szólva – a lebilincselő játékukért.

Az élettel is könnyedén és lazán játszott Tony Curtis. Élvezte a legnagyobb szépségét, amit a női nem jelentett számára. Hatszor nősült, s hat gyermeknek örülhetett. Leghíresebb közülük a színésznő Jamie Lee Curtis, aki az Oscar-jelölésig még nem, de mint a papa, az Arany Glóbuszig már eljutott.

Tony Curtis elment. Nekünk egy kicsit több is jutott belőle. Nekünk külön is kamerák elé ült, Budapesten. Így csak mi emlékezhetünk rá.