Fontos a szerephez vezető út is - beszélgetés Tóbisz Titusszal

A színházak március 27-e, a színházi világnap kapcsán általában plusz programokkal is kedveskednek a közönségnek. Készülnek valami hasonlóval a Thália Színházban is?
Nem készültünk külön programokkal, mindenesetre munkával fogunk ünnepelni. Két előadásunk lesz ma: délelőtt A dzsungel könyvét, este a Szerelem, ó! című darabot játsszuk.

Úgy tudom, eredetileg nem színésznek készült.
Operaéneklést tanultam. De talán azzal kezdeném a történetet, hogy gimi után elmentem Dévai Nagy Kamilla Krónikásének Zeneiskolájába, ahol gitározni meg verset zenésíteni tanítják a gyerekeket. Ott kezdtem énekelni meg gitározni. Aztán ide-oda vetett a sors, több helyen dolgoztam, később bevonultam katonának. A katonaságnál Pozsonyban a hadsereg művészeti együttesében énekeltem, és ennek kapcsán jött az az ötlet, hogy megpróbálom az operaéneklést. Az ottani ismerőseim javasolták, hogy érdemes lenne az énekléssel próbálkoznom. Meglehetősen későn jött az „ihlet”, hiszen már 22 éves voltam, amikor felvételiztem a konzervatóriumba. Úgyhogy amolyan „öregdiák” voltam. És nagyon megtetszett. Az operára mindig is rajongással tekintettem, és ez a mai napig így van. Még nem adtam fel azt az álmomat, hogy egyszer operaszínpadra lépek.

Hogyan jött a képbe a Thália?
Szintén a zene, az ének révén. Harmadéves voltam a kassai konzervatóriumban, amikor megkaptam Sir Kán szerepét A dzsungel könyvében. Így kezdődött. Aztán egy év múlva leszerződtem, és távúton folytattam tovább a tanulmányaimat. Az éneklés iránti vonzalmát azért elég sok darabban kiélhette az utóbbi években. Azt hiszem, tulajdonképpen azért vettek fel, mert nem volt énekes a színházban. Bár lehet, hogy ez most kicsit nagyképűen hangzik. Tulajdonképpen nem tartom magam színésznek, bár eljátszottam néhány prózai szerepet is, most épp a Szerelem, ó!-ban is főszerepet alakítok, ami egyáltalán nem zenés darab, és mégis meg kellett vele valahogy birkóznom. Végül is egy énekes számára az is fontos, hogy legyen színészi eszköztára. Operaénekesi tanulmányaim során nagy adag hiányérzet volt bennem. A konzin nem nagyon tanítottak színészetet, és ez nekem például nagyon hiányzik az operaszínpadról, legalábbis itt Kassán. Voltak ugyan bennem kérdőjelek, hogy melyik irányba induljak: musical vagy opera? De úgy éreztem, akármerre indulnék, színészileg mindenképp fejlődnöm kell.

Mi vonz egy fiatal fiút az operához, ami bár gyönyörű, nem éppen a tizenévesek kedvenc műfaja?
Soha nem voltam az a típusú fickó, aki nagyon megy a trend után. Otthon ugyan nem countryt hallgatok, de apu népzenész volt, és én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai még néptáncoltak. Az utánunk jövő generáció már tényleg „számítógépes” volt. Amikor elkezdtem énekelni, mindig arra figyeltem, az érdekelt egy énekesnél vagy a zenében, hogy mi az, ami igazán „megtelíti” a zenét. Én külön választom azt, hogy valaki jó színész és valamilyen szinten énekel, illetve azt, hogy jó színész-énekes. Vagy pedig operaénekes, és játszani is tud, mint José Cura és Placido Domingo, akik a példaképeim. Hogy mi vonz az operaéneklésben? Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán a fejlődés lehetősége. Az, ahogy egy énekes eljut odáig, hogy el tud énekelni egy Trubadúrt vagy egy Turandotot. Ehhez olyan fejlődésen kell keresztülmennie, amire minden művész vágyik. Nekem az éneklés terén az opera a csúcs.

Most a Tháliában melyek azok a szerepek, amelyekben jól érzi magát?
A dzsungel könyve az egyik kedvencem, Sir Kánt nagyon szerettem játszani. Ahogy azt mondani szokták, nagyon „pofán vágott” ez a szerep. Kicsit rockos is, kicsit Deák Bill-es is, legalábbis ilyenre próbáltam formálni. Utána jött az Imádok férjhez menni, amelyben Rák Viki és Dudás Péter partnere lehetek. Billt játszom, ami nagyon jó karakterszerep, és Dudás Péter mellett dolgozhattam, aki a színészi példaképeim közé tartozik. Nem utolsósorban pedig Rák Vikivel, aki gyerekkori barátom, hiszen egy helyről, Rimaszombatból származunk. Az Imádok férjhez menni az első nagy főszerepem volt, nagyon jó dalokat énekelhettem benne. Aztán jött egy-két karakterszerep, a Furcsa párban és a Hyppolit, a lakájban, azokat is nagyon élveztem.

A padlás című musicalben hogy érzi magát?
Ha az ember énekes, A padlás mindenképp a szerepálmai közé tartozik. Én is imádom minden egyes dalát. Kaszás Attila, a Rádiós első alakítója is mindig „topon” volt nálam, mert színészként fantasztikus szinten tudott énekelni. Nagy hajrával vágtunk neki a darabnak, igyekeztünk, minden tőlünk telhetőt megtettünk, aztán hogy milyen lett a végeredmény… Sajnos elég kevés időnk volt rá. Nem egészen egy hónap. A dzsungel könyvével három hónapig foglalkoztunk intenzíven. Ebből született egy jó előadás. Persze, hozzá kell tennem, hogy mindezt kassai viszonylatban mérem. Egy musicalt színpadra vinni nem kis munka. De úgy érzem, A padlás is kiforrja majd magát.

Az ön számára mi a színházban a hajtóerő? Mi az, ami miatt úgy érzi, érdemes kiállni színpadra?
Ha azt mondanám, hogy csak a hiúság vezérel, hogy a közönségnek tetsszen, amit csinálok, az nem lenne teljesen igaz. Mindenképp két pillére van ennek a dolognak. Az egyik a közönség, és az az „adok-kapok”, ami előadás közben színész és néző között zajlik. A másik dolog, amit talán még fontosabbnak tartok, az a fejlődés lehetősége a próbafolyamatok során. Ilyen szempontból a Thália fontos szerepet játszik az életemben. Itt kezdtem énekes színésszé, nem csak énekessé formálódni, úgyhogy végül is nagyon hálás vagyok azért, hogy egyáltalán játszhatok a Tháliában. Számomra nagyon fontosak a próbák, az a folyamat, mialatt elér az ember addig a pontig, hogy úgy érzi, „na, ez most már megvan”. Vagy amikor még küzdök a szereppel, és vezet hozzá egy út, ami izgat, és folyamatosan életben tart. De a fiatal kollégáim is hasonlóan éreznek. Azért jó a kezdet, mert még előttünk van egy csomó lehetőség. Még ambiciózusak vagyunk, még nagyon akarunk, és szeretnénk bizonyítani. Remélem, soha nem fogok a színpadon rutinból, megszokásból játszani, mert ha már ez megtörténik, akkor jobb letenni a lantot.