Több van benne

Aki akarta, megcsinálta a maga verzióját (nemrég a franciák álltak elő a sajátjukkal, igaz, a Nothing to Hide csak a Netflixen tekinthető meg). Genovese pedig részben még mindig abból él, hogy csinált egy drámai elemekkel megpakolt vígjátékot, melyben az emberek kirakják a mobiljaikat az asztalra, hogy megtudják egymás titkait.

Goda Krisztina most pontosan ezt csinálja a magyar színészekkel a BÚÉK-ban, melynek alighanem az a legnagyobb rejtélye, hogy miért BÚÉK lett a címe. Részben érthető a választás, lévén a film szilveszterkor játszódik, ám hogy ezen túl mit mond el ez a cím a moziról, a történetről, vagy épp miért keltené fel a néző figyelmét, elég nagy rejtély. Szerencsére azonban a cím a film legnagyobb hibája, ugyanis a BÚÉK végtelenül szórakoztató mozi lett, és azt is eléri, hogy az ember ne folyton az olasz változathoz hasonlítsa.

Ehhez elsősorban az kell, hogy merjen elszakadni az eredeti verziótól, és azt üzenje a nézőnek, hogy hiába láttad Genovese filmjét, most valami újat fogsz kapni. Az alaphelyzet persze ugyanaz: barátok gyűlnek össze vacsorára, és jön az ötlet, hogy mindenki mutassa meg a titkát a másiknak, kerüljenek ki a telefonok az asztalra, és legyen nyilvános minden üzenet, hívás, chatfolyam. Ebből pedig lehet drámát kanyarítani, elvégre tényleg nincs olyan ember, akinek ne lenne valamilyen titka a telefonjában, amit ezért jobb is képernyővel lefordítva az asztalra tenni.

A BÚÉK azonban vígjátéknak indul, pontosabban elég lassan indul be: sokáig nem is világos, hogy ki kicsoda, és hogy vannak, akik kilógnak a sorból, ugyanis nem alkotnak párt. Aztán kezdenek kibomlani a viszonyok, előkerülnek a titkok, és a néző számára is kezd kiderülni, hogy a BÚÉK jóval több mint a Teljesen idegenek vígjátékosított változata.

A rendező ügyesen egyensúlyoz a komorabb és a könnyedebb jelenetek között, és egy berendezési tárgyból is képes humorforrást teremteni a feszültebb pillanatok között. Ez pedig pontosan mutatja, mi is a jó a BÚÉK-ban: hogy mer kicsi lenni. A film jelentős része egy nappaliban játszódik, és mégis pont olyan feszült a hangulat, mint amilyen a hasonló keretek között játszódó Hajdu Szabolcs-filmben, az Ernelláék Farkaséknál című lakásdrámában volt.

Aki látta a Teljesen idegeneket, egy ideig persze nem fog túlságosan meglepődni; a fordulatok itt is hasonlóak, azaz folyamatosan kerülnek elő a titkok, az eltitkolt kapcsolatok és a féltve őrzött üzenetek. Ám Goda Krisztina tudta, hogy Magyarországon forgat filmet, és hogy a neveken túl mást is érdemes átültetni a magyar viszonyokra. Nem mondom, hogy jelentős dolog, de mégis jót tesz a filmnek, amikor a tanárként dolgozó szereplő (Elek Ferenc remek alakítása) elmondja, hogy pedagógusként milyen körülmények között él, és a lakása nem olyan, mint amilyenben most ülnek, hanem csupán egy kis zug.

Ha valami miatt panaszkodni kell, akkor az a befejezés; ugyanis amíg a legtöbb verzió megőrizte az olasz eredeti nyitott és gondolkodásra késztető lezárását, a BÚÉK szépen hollywoodiasította azt, hogy könynyebben fogyaszthatóvá tegye a befejezést. Kár volt, ám a film így is azzal engedi útjára a nézőt, hogy itt egy vígjáték, amely okos, szórakoztató és csupa olyan színészt vonultat fel, aki eddig alig kapott szerepet nagyvásznon. És ennél többre nincs is szükség egy remake-től.

Gera Márton