SOROZATDARÁLÓ: Egy Isten bement csajozni a bárba

Lindelof nevét elsősorban a Lost – Eltűntek című sorozatból ismerik az emberek, és egy leckét biztosan megtanult abból a szériából: csak úgy lehet nekiállni egy igazán jó sorozatot készíteni, ha tudod előre, mi lesz a vége. 

A Watchmen tökéletes ellenpéldája a Lostnak: már az elejétől ordít róla, hogy ez egy minden szempontból alaposan átgondolt és megtervezett széria, amiben semmi sem történik azért, mert az alkotóknak hirtelen kellett megoldásokat előhúzniuk a kalapból: annyira megkonstruált az egész, hogy érződik a mögötte lévő nagyon határozott alkotói koncepció. Erre szükség is van, ugyanis Alan Moore nem hagyott nekik sorvezetőt: ez nem a híres képregény feldolgozása (azt már meglépte Zack Snyder a mozivásznon, méghozzá felemás eredménnyel), hanem a továbbgondolása, vagy akár a folytatásának is hívhatjuk. Direkt folytatásnak csak azért nevezném nehéz szívvel, mert nagyrészt évtizedekkel a képregényben történtek után játszódik, másrészt szerepel ugyan benne néhány szereplő a régiek közül, a főszereplők többsége új arc, ahogy a helyszín is.

Az Egyesült Államok 46. legnagyobb városa, Tulsa nem sűrűn szerepel filmekben/sorozatokban, és az ott zajlott 1921-es mészárlás, amikor fehér fajgyűlölők 18 órán át szabadon öldökölték a városban élő feketéket. Az ország történetének egyik szégyenfoltja olyannyira fontos Lindelof Watchmenjében, hogy kapásból innen indítunk: a nyitójelenetben egy gyerek szemszögéből láthatjuk a történéseket. Míg az eredeti Watchmen a hidegháborús paranoia terméke volt, ahol az atomháború lehetősége és az attól való félelem tartotta mozgásban a szálakat, a folytatás már egyértelműen a fehér felsőbbrendűség rasszista Amerikájáról szól, és bár Donald Trump semmilyen módon nem szerepel benne – lévén egy alternatív világban játszódik, ahol Amerika megnyerte a vietnámi háborút, és már Vietnám is egy az Egyesült Államok államai közül –, a sorozat szinte minden mozzanatában érezni a jelenlétét. Persze nem a személyes jelenlétét, hanem azét az Amerikáét, amit az elmúlt években felépített maga körül.

Az új Watchmen egyértelműen a faji ellentétekben tobzódó Egyesült Államokat helyezi a középpontjába, és a bravúrja abban áll, hogy nagyon mai társadalmi problémákat képes egy fiktív világba helyezve, egy szuperhősökkel és önbíráskodókkal teli környezetben elmesélve érvényessé tenni. Ráadásul ezt mindvégig úgy, hogy közben szoros szálakkal kapcsolódjon az eredeti Watchmenhez, és egy érvényes, logikus továbbgondolása legyen mindannak, amit a képregényklasszikus letett az asztalra. Lindelof Watchmenje igazi történetmesélési bravúr – már az is gyönyörű, ahogy elképesztő bátorsággal ugrál az időben a cselekmény, gyakorlatilag egy teljes évszázadot átölelve –, és eközben stílusos és menő is tud lenni. Az év egyik legjobb sorozata.